NOTTURNO

A szürke éj kóbor lovagja lettem,

Mint egy beteg, unalmas trubadur,

S amint az est sok groteszk árnya lebben,

Megindulok, merengve, szótlanul...

Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,

Pirulnak az eső utáni tócsák,

Hidegen villog a kék kövezet,

Kápráztat és vezet...

Az égen felhők szállnak, szomorúak,

Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.

Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak

A földi, párás, fájó sóhajok...

Körül a sok komor körrajzu kőház

- Megannyi szfinx - a szürke éjbe méláz;

Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,

Komor ablak-szeme...

Ó, ott belül e falak nem ily némák:

Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,

Ilyenkor kúszik vergődő problémák

Hűs kigyóteste a lelkek taván;

Megremeg fogaim közt cigarettem

Hamva lehull szürkülő permetegben,

S közel valahol bús ária csendül:

Egy dal Chopinbül...

Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,

Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?...

S ím barna oszlopsorként zöld ivekkel

Elém tárul egy fűszeres fasor,

Már itt az erdő sűrü lombja hallgat,

Körülvibrálnak illatos fuvalmak,

Mellemből egy halk sóhaj tör utat,

S megejt az áhitat...

Az örök templom, a sok zsolozsmás ág

Reámborul, könny futja át szemem,

Egy gyermekkori édes, halk imádság

Bűbája száll át árva lelkemen

S csak néha nyilall szívembe a kétely

Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,

Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,

Ha elröpül az éj?...