Prometheus

Leáldozó nap bíborában

Fürdik a Kaukázus orma,

Nyugaton rózsás felhők fátyla

Hull a fölkélő csillagokra.

Susog, suttog az alvó tenger,

Szerelmesét szólítja lágyan,

Megreszket a virágok kelyhe

Szűzi, titkos szerelmi lázban.

S a bíboros hegy meredélyén

A rózsafelhők lágy ködében

Prometheus, titánok atyja

Kesereg egymagán, sötéten.

Fölkél a hold. Csókját lehinti

Az alvó tenger fölszinére

S e csók nyomán kikél a vízből

Az óceán ezer tündére.

Sörényes Neptun szép szülötti,

Az óceánidák dalolnak,

Prometheust körüljajongva

Hódolnak a nagy fájdalomnak!

És könnyeiknek gyöngyfüzérét

Elszórják a habtáncba búsan,

A sápadt hold felhőbe búvik,

És sírdogál az ég borúsan!

A végtelen gyász hallatára

A szirtek keselyűje ébred

És éktelen nagy vijjogása

Betölti félsszel a vidéket.

És szilaj, biztos szárnycsapással

A Kaukázus felé tartva,

Lecsap a csúcsra s a titánnak

Szívébe vág rettentő karma!

Prometheus, míg mély sebéből

Mint szökkenő ár, hull a vére,

Szomjas gyönyörrel hallgat egyre

A tündérlányok énekére!