Don Juan

Kisértő árny, valóban árnyék,

Mit bűnöm rémalakja vet;

Mely nem enyészik el a nappal,

Sötétben egyaránt követ.

Ki szép valál, s még egyre szép vagy,

És mégis rém levél szememben,

Oh, könnyíts egyet lelkem terhén:

Felejts el, oh felejts el engem!

Szép tört alak, mit kín tart össze;

Élő, ki haldokolva él;

Ki sírva vádolsz ablakomban,

De nem jöhetsz be, árva szél:

Szegény, szegény beteg leány!

Nem volna-e jobb neked ott lenn...

Mért nem pihensz le már örökre?

Felednél ott, felednél engem!

Az emberek közt miért jársz-kelsz?

Talán van bennök szánalom?!

Átkoznak engem, azt hiszed tán,

S nem mosolyognak sorsodon?

Még irigyelnek engem! s téged

Átkos diadalszekeremben

Meghóditott zsákmánynak néznek...

Felejts el, oh, felejts el engem!

Az öntudatban megvan átkom,

S még van erőm viselni azt;

A pokolban, mely egy mennyért van,

Könnyű nem hallatnom panaszt.

De tudnom azt, hogy te szeretsz még,

S boldogíthatna még szerelmem,

Ha még így is szerethetnélek...?!

Felejts, ne tégy őrültté engem!