1863.

Jer, jer s a dűlőkön tekints el!

Járd bé a halmot és mezőt,

Mely máskor annyi drága kinccsel

Biztatta a szántóvetőt.

Hajlott kalászban, habzó fűben:

Remény mosolygott teljesűlten.

Pusztán éled most a vidéket,

Elszomorít tekintete...

A rét hamvas, mikép az égett;

Nincs fűszeres lehellete. -

S mely ingyen, búján terjed, a gyom

Sikertelen küzd, hogy fakadjon.

Midőn a hűsebb est alájő,

S csendesség van távol, közel:

Nem a megért, ingó kalászfő,

Mely hallhatón zizeg, neszel...

A fű torzsát metéli, irtja

Bogaraknak nyüzsgő csoportja.

Ez nem az ősz várt pusztasága,

Melyből a pajta megtelik;

Midőn a megfáradt barázda

Pihenni vágy kikeletig,

S hasznáról, mit a gazda vett el:

Kövér, szines tarlója a jel.

Csapástól most a föld kietlen!

Az élet érverése áll;

Vénség az ifjú kikeletben,

A termő nyár ölén: halál,

Melyben, mi él még, sorvad, elvész.

- Az Úr dorgál, övé ez a kéz!

Ez int s meddő az éj, a hajnal,

A felleget szél hajtja szét;

S tüzes nyillal lövetve nappal

A tikkadó föld kebelét:

Ezt megrepeszti hosszan, mélyen...

S szivünk gyötrelme szól sebében

Ki fenn, szarvat szoktál emelni

Alázd meg, oh ember, magad!

Erőd, nagyságod íme semmi...

Mit gőgöd oly gyakran tagad!

Mért állsz tétlen, csüggedve, némán

A pusztulás rideg tájékán?!

Az Úr erős, igaz - nyomorral

Ő aki sujt, ő aki int;

De jó is, - bölcs gondjába foglal

Mindent, mi van, nagyot, kicsinyt;

Ott áll az ember, porszem, fűszál.

Őt ismerd, féljed s benne bízzál!