1914

Siessünk,

hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.

Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,

mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.

Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,

holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,

le is gázolják, szótlanul a sárba.

Ha járok mostan véres lobogók közt,

eszembe jutnak halvány, ócska képek,

és kérdezem a tűzbe robogók közt

emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?

Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,

egy régi arc, egy régi-régi táj is,

Eszembe jut a kisgyermek panassza,

a palatábla és az első skála,

szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,

szegény apám sötét Kossuth-szakálla.

Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel

virrasztva álmosan az őszi széllel.

Eszembe jut a bor, a málna íze,

a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,

a hó fehérje, cseresznye pirossa,

egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.

Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,

vásott kis ördög, kivel kergetőztem,

csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,

s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.

Eszembe jut, hogy írtam néha verset,

diákkoromban, olajlámpa mellett,

öcsémmel a tavaszt remegve lestük,

dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.

Eszembe jut nagyapa arca, holtan,

egy viola, egy fény a könnyes égen,

egy bárány, egy galamb, a feleségem,

hogy boldog voltam és szomoru voltam.

Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron

a Duna vize hajnaltájba hívón,

ballagtam haza a redakcióból,

úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.

Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,

egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.

Eszembe jut, egykor vidéken vőfény

voltam, s cilinderemen a verőfény

táncolt, - - - - - - - - - - - - - - - -