A BAJMÓCI FÖRDŐS.

Az ember gyenge, nyavalyás;

Erős, gyógyító a természet!

Mint egy gondoskodó anya,

Emlőin tart, ápolgat, éltet.

A síkon dús kalász terem,

Édes must foly a bérceken;

S hathatós orvosság van

Elrejtve fűben, fában.

A föld alatt száz titkos ér

Furkálja a bérc keblit által;

Ásványok és ércek kinyalt

Savát, lelkét vivén magával.

Egymáshoz útat törve, aztán

Öblös medencékben jön össze;

És forrón felbuzogva habja,

Gyógy-nedvét az embernek adja,

Hogy benne kórtestét förössze!

Bajmócon is volt hajdanában,

- Amint az éltes nagyanyák,

Hosszú estéken rokka mellett

Mesélgetvén, reánk hagyák: -

Bajmócon is volt hajdanában

Ily gyógyforrás, melynek vizétűl

Egészséges lett a beteg,

Vidámabb, ifjabb az öreg

S a nyomorék szépen kiépűlt.

A nyílt, magas vidék,

A szurkos fenyvek illata,

A nyájas tiszta lég,

Lélekre, testre jól hata;

Úgy hogy az ember általa

Szintén megifjodék!

Hanem rövidlátó az ember...

Igy a fördői nép:

Amint üdűl, a csendes élet

Korlátiból kilép,

És elfeledkezvén magáról,

Alig gyógyult meg, újra vétkezett:

Változtatván szilaj vigalmak

Tanyájává a csendes gyógyhelyet.

Zúg a bérc, mámoros gyönyörben

Múlnak az éjek és napok;

A lármás nép dőzsöl, pazérol,

Van kedve nagy s aranya sok!

És a fukar fördősnek ebben

Telék nagy öröme,

Mivelhogy egy zacskót arannyal

Mindennap megtöme.

S történt, hogy a fényes lakmározóknak

Körébe rongyos koldús tévedett;

- Mintha a szél a napsugáros égre

Ver egy sötét, megtépett felleget.

Hozott a fényhez árnyat,

És a bársonyhoz rongyot;

Szerencse és az inség

Egy ösvényen szorongott,

Hogy így e tarka képen

Az élet rajza légyen.

Nem nyíla még a nyomorultnak

Panaszra, vagy kérésre ajka:

Hogy a fördős elútasítá,

Ilyen szavakkal ütve rajta:

‘Hát te jó ember, mit keressz itt

E botrányos hónaljmankókkal?

El, el, nincsen rád semmi szükség...!’

És a gyámoltalan megszólal:

»Uram! légy hozzám irgalommal!

Nagy messziről törekedem;

Kezem, lábam felzsugorodva...

Kín, szenvedés az életem...!«

- ‘Hordd el magad, koldús! ha szenvedsz,

Ugy kórházat keress magadnak!

De vendégim ne undorítsd el,

Kik itten élveznek, mulatnak!’

»Csak itt az árokban, hová

A használt víz szakad, csak itt

Hadd, jó uram! hogy a beteg

Megmossa fájó tagjait!

Az Isten irgalmára kérlek,

Ki atyja árvának, szegénynek!«

De a kőszívü ember

A kérésnek nem engedett;

Korbáccsal kergeté el

A nyomorékot, beteget;

Sok vendég jót kacagva

Ezen tréfás eset felett.

S a koldús szívszakadva hallja:

A gyógyító csurgó morajja

Mint hívja vissza messzirűl!

De aki ott útát elállja:

A szívtelen ember lármája

A neszbe tiltólag vegyűl.

És a tivornya folyt tovább,

Nem volt határa, vége;

De a fördőt egy éjszaka

Különös fátum érte:

A kútfejekből elveszett a víz,

És a gyógyforrások megálltak...

A zaj hallgatva engedett helyet

Kétségnek és álmélkodásnak.

Aztán midőn a tiszta égen

A nyári nap magasra hágott,

És nem volt víz, mely csillapítsa

A hőséget és szomjuságot:

Felszedte sátorfáját a sereg

S elhagyta gyorsan a vészes helyet;

Babonás félelemmel

Még visszanézni sem mer.

Estére puszta lőn a hely,

És mint a sírkert hallgatag;

A szellő lebben néha meg,

S a nyárfa lombok inganak.

Szines lámpák helyett a fákon

A holdfény csügg bús haloványon.

De a fukar fördős még ott bolyong,

Mérgében sír és átkozódik;

A megvakúlt forrás felett sohajt:

‘Mennyit gyűjtöttem volna holtig!

De mindegy! tudd meg, föld vagy ördög,

Ki a kútfőket elnyeléd:

Gonosz munkád nem fog ki rajtam;

Haha! nekem van már elég!’ -

Aztán a lakába elrohant

S lámpát gyujtott az éjben,

Hogy ezüstöt és aranyat

Voltakép számba végyen;

De hogy szekrényét felnyitá,

Felállt minden hajszála:

Ott van ezüstje, aranya...

Hanem mind kővé válva.

És a kőpénzt, bár számtalan

Év elfutott azóta,

Mutogatják mind e napig,

E regét mondva róla.