A bal lator

Téged dalollak: vasderekú lator,

jéggé fagyott dac, szótalan óriás,

ki meghalál szégyen-keresztfán

s nem hajolál meg a gyáva kínnak.

Két ezredéve zúg le merész szavam,

lantom favázát megszögezem vadul,

s vasszívvel és csontos marokkal

zord zivatart kavarok nagy öblén.

Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz,

erényt pirító, tisztakezű gonosz -

te hallgatál kővé meredten,

míg az erény nyavalyogva koldult.

Előtted állt a pálya szabad tere:

hitért cserélni drága, derűs jövőt,

egy szódra várt csak a kegyúr ott, -

s félrelökéd nyomorult jutalmát.

A jobb lator még aznap a mennybe volt,

s bizony mondom, te itten a földön is,

meg sem halál, már ott valál te,

még mielőtt letörék a térded.

S hogy néma lett az agykoponyák hegye

és az olajfát porzivatar veré,

s indult a föld s hasadt a kárpit:

két nagy, erős merevült a gyász-fán.

Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb

ő volt, a véres, összeköpött zsidó,

ki néma fejjel dőlt le, büszkén,

és akihez te sosem könyörgél.