A Balaton partján

Illanó felhők az égen,

Játszi árnyak a mezőn.

Jár a szellő körülöttem

Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben

Suhan el a habokon,

Odaszólva érthetetlen

Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül,

Haloványan, álmatag

Ki-kipillant a felhőkbül,

Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,

Hallgatom e halk morajt.

Mit jelent az árny a réten,

Szél a habra mit sohajt?

Azt jelenti az az árnyék:

Ember, nézz meg engemet.

Földi lét - tünő árnyjáték;

Ma nekem, holnap neked.

Nincsen itten állandóság;

Ami él, mind elmuló.

Csak maga a mulandóság,

Az az örökkévaló.

És az a türemlő hullám,

Kis bujár hab mit gagyog?

“Ember, ember, ide nézz rám,

Lettem és már nem vagyok.”

És a ringó, kergetőző

Millió hab a tavon,

Váltakozva majd egy bölcső,

Majd meg egy-egy sírhalom.

És ez így megy mindörökkön

Mindörökké, föl-alá.

Így ölelkezik a földön

Születéssel a halál.

És csak egyszer! és csak egyszer?

Az idő, tér végtelen,

S újra többé itt az ember

Soha többé nem jelen?

Kiderül a felleges ég,

Visszatér a szép tavasz,

S soha e mindenségben két

Falevél nem ugyanaz?

Hát ha mégis, újra itten

Igy, ahogy most, valaha...

Az örök idő-keréken

Visszafordul a “soha?”

Soha többé, soha többé!

Szív, hogy ezt elviseled!

Emberagy, a “mindörökké”

Őrületbe hogy nem ejt?

Megnyugvást, vigaszt mi adhat?

Kérdezed, mi volna jobb?

De hiába, tenger és nap

Nem felel, csak mosolyog.

Mintha mosolyogna rajtam,

Gondolván: szegény bohó,

Árny után kapkodsz, azonban

Fut előled a való.

Hasztalan a mult, jövendő

Titkait mit keresed?

Feleled, hogy mindakettő

A jelenben csak tied.

A teritett asztal itt áll,

Rajta a sok jó malaszt:

Lesve várva, jön-e több tál?

Még utóbb éhen maradsz...