A balatoni nympha GRÓF TELEKI LÁSZLÓHOZ midőn a Balatonra szállott

Üdvezllek, Teleki, nádligetim között,

S vígan nyujtom ezen tölgykoszorút neked.

Vígan zengeti el nádsipom énekét,

S e szent csészevíz áldozik.

Hősek magva! nemed tiszteli a magyar.

Él még benned ama régi Szilágyi vér,

Melly Pannon letörött trónusa talpkövit

Még egyszer leraká dicsőn

Corvinban, ki hazánk Bellerophonja lett,

S a vakságba merült századok éjjelén

A mennyből lehozá Delphi szövétnekét,

S meggyujtá Buda ormain.

Ennek fénye fajod nemzeti bélyege.

Ez buzgatta ama főpapi lantverőt

Pécs szent erdeiben, szent palotáiban,

S ez gerjeszti te melledet.

Minos rejteke volt a te nagy iskolád:

A villám ura ott iktata Parthenon

Felsőbb pitvariba, s béavatott szemed

Függött Palladiumjain.

Láttad Deukaledon fennyen uralkodó

Hullámit s koronás Albion árbocit,

A bölcs nép felemelt lelke csudáit és

A törvény diadalmait.

Lásd e tájakat is, mellyeket e napon

Kormányodra bizott a haza istene;

Nézd a puszta virányt s tunguzi vad lakost

S a szörnyek fene nyomdokit. -

Nem tenger, nem egyéb helyhezet alkotá

A nagy népeket és nagy birodalmakat:

Minden nép, ha javát ismeri, nagy, szabad

S boldog minden időn s helyen.

A nép, hogyha szabad, s virtusi nincsenek,

Gyermek, mely keziben kést s üszököt visel;

S egy rút törpe, gigászkarddal: az éget, öl,

Ez vázkép, s kacagást okoz.

A fényes Latium s Spárta kevély feje

A virtus meredek bércein ötle fel;

Pallas fegyvere nyit útat oda, s lehull,

Amit nem fedez aegise.

Tedd a durva getát a Tiberishez, és

A hét hegy lakosit Bosporus öblihez:

Barlang lészen amott a Capitolium,

S itt új Róma emelkedik.

Menj! megcsillapodott a zaj előtted, és

Szendergő suhogás váltja fel a morajt;

Nézd, a kék Badacson lassu Favónt lehell,

S nem küzd a Tihany ősz foka.