A bánkodó férj.

Szatmárban egy kis csárda van,

Trézsi asszony lakott ottan.

Éjfél haján, bogárszemű,

Kerek tagú, őz termetű;

De jaj, mi szép oly csintalan,

Rózsás ajkin pör úntalan.

Most kezde csak honn kis vitát,

Csöröl, pöröl, ver a mit lát.

Férjén a sor, ki szugban ül,

Midőn ily szó harsog kivül:

“Jön a tatár!”

Réműl, sír, fut, bujkál a nép;

De szép Trézsi hegykén kilép:

Ő férfitól hamar nem fél,

Kivált az ügy ha nyelvre kél.

Még harcztól lángzók arczai,

Lejtnek hókeble halmai,

Midőn jön egy zömök tatár,

Szivén zsákmány, szemén tüzár

A szép Trézsi kényére hat,

Nem kér soká, felé ugrat,

Derékban őt átöleli,

Magához lóra emeli,

Eltér s öröm lobbantában

Rá-rá pislog nyargaltában.

Búsúl a férj szép asszonyán,

Utána néz mint vész után;

S a mint eltűn, köny könyet hajt

Sajnálná őt, és felsóhajt:

“Szegény tatár!”