A’ Barátság.

Mónomotápában, hol még a’ tiszta barátság

mentt a’ képmutató etikétnek gyilkos evétűl,

eggy pár férjfi lakott. Bőcsőtűl fogva szerették

egymást sokkal erősebben, mint a’ kiket a’ vér

öszvecsatol. Soha nem vehetett a’ kancsal irígység

rajtok erőt, soha hírsusogás vagy vizsga gyanúság,

csendes szíveiket nem tudta vitára kicsalni,

‘s a’ mit az egyiknek nyújtott a’ furcsa szerencse,

azt a’ másika is bízvást nézhette javának.

Egykor amaz puha pelyheibűl felijedve kiugrik

éjszaka, ‘s társához nagy lépésekkel ügyekszik.

Jelt üt az ablakokonn, csenget, berepeszti az ajtót,

a’ nyugovó pitvarba rohan, ‘s a’ házi cselédet

szorgalom-ébresztő szókkal kifeszíti az ágybúl.

Addig az elréműltt háznak gazdája sietve

felveszi köntössét, zsebeit megtölti arannyal,

férjfi merészséggel kardgyát markába ragadgya,

‘s a’ küszöbönn beütő vendéggel szembe akadván:

«Szólly, mi bajod? Tán titkos irígy ólálkodik, úgymond,

élted utánn? vagy gyilkos orok házadba rohanván,

birtokidot dúllyák? Mennyünk, itt fegyverem! Állasz?

Avvagy pénzeidet magosabb játékra kirakván,

súlyos adósságot tették a’ kockavetőknél?

Kész az arany nálam, ‘s ha kevés, a’ drágakövekbűl

végy eleget hozzá. Vagy tán, folytattya derűltebb

orczával szavait, sanyarú szeretőre akadtál,

kit sem igéreteid meg nem győzhettenek eddig,

sem keserű panaszid? Jer hozzá. Néki ajánlom

mindenemet, ha örökre neked felszenteli szívét.»

Erre amaz gondfellegibűl napfényre derűlvén:

«mindezek útamnak nem voltak czéllyai, úgymond.

Kínádot köszönöm. Szomorúan láttalak ülni

eggy komor álmomban. Felijedvén, tudni akartam

sorsodot, és ha lehet, korlátot vetni bajodnak.

Ez vezetett hozzád. Hogy megcsalt álmom, örűlök.»

Óh! melly drága dolog, melly kincs a’ tiszta barátság!

A’ szomorú szívnek titkos méllyébe behatván,

hogy kinyomozza baját, kéretlen’ nyújtya segédgyét,

‘s gyenge szemérmünköt kíméllő szókkal előzi.

Egy nyomorúltt álom fel tudgya ijeszteni gondgyát,

hogyha baráttyának látszik hirdetni veszéllyét.