A barátsághoz.

Egek legszebb szüleménye,

Csak jobb lelkek érzeménye,

Oh drága hiv barátság!

Nálad nélkül gyászos éltünk,

Soha nem teljes örömünk,

Nem édes a boldogság.

A sziv nehéz gyötrelmének,

Búvának és sérelmének

Föllegét elszéleszted!

És az élet boldogságát,

Már hervadozó virágát

Gyámolitva éleszted.

Minden nemes, magas, jó, szép

Általad csak egészen ép,

Mert az érzést neveled,

És az élet fogházán tul

A sors nehéz vaskarjábul

A lelket fölemeled.

Az ember minden érdemét,

Neked köszöni kellemét,

S mint a hajnal harmatja

A száraz földet viritja,

A lelket is ugy inditja

A barátság malasztja.

Ha ifjuban a szerelem,

Ez ártatlan gerjedelem

Legelőször lángot vet,

Kétszer boldog, midőn látja:

Vele érez hű barátja,

S szerencséjén részt vehet.

Lenyomva a sors kezétől,

Megbántva az emberektől

A jobb ember sanyarog;

Átkozza bus születését,

Kinos számkivettetését,

Léte alatt csikorog.

Könnye kenyerét áztatja,

Villám éjjelét mutatja,

Már-már bedől sirjába:

De rátalál barátjára.

Felejtkezik fájdalmára,

Felvidul hiv karjába’.

Boldog, kiben uralkodik,

Kebelébe bezáródik

E szent s tiszta indulat!

Ballagjon ő a sors jobbján,

Vagy szerencse kinzó balján,

Végre talál nyugalmat.

Az élet nagy örvényében,

Ezerféle veszélyében

A barátság maga áll,

Mint a habzó tengerekben,

Az orditó fergetegben

Egy erős, magas kőszál.

Örömének virágai,

E szent frigynek szép napjai

Soha el nem hervadnak,

Rózsaláncza s kötelei

Két szép szivnek bilincsei

Soha el nem szakadnak.

Sem az idő vasfogával,

Mindent duló hatalmával

Változást benn’ nem tehet;

Sem a hideg sir félelme,

Rettenetes ijedelme

Akadálya nem lehet.

Boldog, a kit életében,

E világ nagy tengerében

Az örökös végezet -

Hogy életét szerethesse,

Rendült sorsát kedvelhesse -

Egy rokon szivhez vezet.