A BARBÁR

Mint a fagyott téli reggel opálburkán át nem törhet:

csak magasból bús mosollyal integet felénk a nap:

oly fáradtan mosolyog ki fagyott lelkem kék ködéből

szebb régiók reménysége. - Földfia: barbár vagyok!

Le-lecsuknám melegfényű, mélybánatú állatszemem,

hogy ne lássam. Hűs homokba fúrnám fejem, mint a strucc.

De mi haszna?... mellem s karom szőrzetében fennakadok

s érzem korcs farkcsigolyám és körmeim közt uszonyom.

Ezer illat- s szín-rezgésben orrcimpáim kidagadnak,

törzsem feszül s a mellemben megkoppan az indulat,

az alacsony, földből támadt, földbe újra visszakúszó,

e szegényes satnya szellem, testi-lelki tetanusz.

Mit kaphatok a zenétől?!... Riasztó fortisszimókat,

sűrű véremet zsibbasztó, altató lágy pianót;

hullámait hangulatnak, miket agyam fel nem foghat,

csak fájdalmas szégyenének foszforában fuldokol.

Gyilkos áram csap szivembe s míg elmosolyodik arcom,

belül ősi ábrázattal gubbaszt melankóliám.

S mit tudhatom, melyik percben lesz véres majomkezemben

a felkapott acélpenge s nem mondhatom meg: miért!...

S hogyha orrom alkoholnak szédítő körébe szúrom:

mit nékem az a mennyország, ahol semmi sem enyém!

Adjátok a poklot nékem, hol nincs ember s nincsen állat,

ott leszek honn és rikoltva kiáltom: jaj, istenem!...