A bátortalan szerelmes

Remény s kétség között epesztem

Édes kínok közt magamat.

Most feltalálom, majd elvesztem

Lillát s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevűlnek

Rabbá-esett érzéseim;

Ha eltávozik, hanyatt dűlnek

Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének

Mindennap temjénezhetek:

De egy nyájas kis istennének

Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijjeszt

A tisztelet s a szerelem;

A szív emel, az éj lesijjeszt.

Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjétől

Ójjatok, irgalmas egek!

Szava nyájas; de egy nem-jétől,

Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,

Boldog napra hív engemet;

Mégis, mint a villám, meghatja

És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet

A nyíló rózsa ajjakán:

De hátha még halált csepegtet

Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,

Hogy szívem ki nem önthetem!

Tőled reménylek, tőled félek:

Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára

Ámor új-új pecsétet nyom,

Hószín kebled liliomára

Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?

Mék az a boldog valaki?

S felőlem mit fuvalt mellyedre?

Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,

Ah, gyengén szólj sorsom felől:

Mert akármit végzesz fejemnek,

A kín vagy az öröm megöl.