A BÉCSI ASSZONY

Hogy elsimítsa a redőim,

mikor az életre haragszom:

eljött hozzám egy téli estén

a karcsú, lenge bécsi asszony.

Lépése lassú volt, de biztos,

körültekintett a szobába.

Aztán megindult... S fény sugárzott,

amerre elhaladt a lába...

A kályhához ment legelőször:

tüzet gyújtott, hogy melegedjem.

S ettől a forró pillanattól

ő lett az én egyetlenegyem...

A férfi álma csudamódra

néha mégis valóra válik:

fehér puha kezét sötétlő

vállamra tette - mindhalálig.

Ha meg nem értette beszédem,

szelíd szeméből fényes könny jött;

s harapni kezdte gyöngyfogával

a magyar szót, e drága gyöngyöt...

Beszél... beszél... Kedves hibáit

megcsókolom meleg kis ajkán.

Ő a hegedűm, a gitárom,

a hárfám és a balalajkám.

Tán én is még magyarabb lettem,

mert nincs boldogabb földön s égen,

mint én, mikor a bécsi asszony

reám nevet: a feleségem...