A becsűlet s a szerelem

Törőljetek puskát, kardot készítsetek,

Ruhám s szerszámommal mind készen légyetek,

Nyergeljétek fel szeg sárga paripámat;

Mert még ma fúvom meg búcsúzó nótámat.

Mars Lóra nemes!

Ha érdemes

Akarsz lenni véredhez,

Vedd puskádat,

És szablyádat

Kösd az övedhez.

Sem szerelem,

Sem félelem

Ne puhítson téged,

Bátorítson

És buzdítson

Ősi vitézséged.

Óh, milyen szép

A hadi nép

Pálmáján osztozni:

Bárcsak már a

Trombitára

Lehetne marsozni!

Menj, fiam! ím megnyílt előtted az a tér,

Mely a becsűletnek örök váráig ér.

Menj, és atyáidnál ne légy alábbvaló.

Fiam vagy, szánlak is; de azért csak aló!

Ha én felűlhettem: ott a kard, a puska!

Itt bizony nem henyélsz úgy, mint egy Katuska.

Ah, hová mégy, kincsem! nem szánsz-e engemet?

Ne hagyj el, ne foszd meg árva személyemet,

Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,

Mert tenálad nélkűl a bánat eltemet.

Ah, mért jöttél bé most! ah beh szúrdaló ív,

Melytől gyötrettetik láttodra ez a szív!

Elhagylak, angyalom; de megtérek mint hív;

Isten hozzád! mert most Isten s nép szava hív.

Ne űlj fel! vagy ha már a serkentők nagyok,

Legalább egy zálogcsókot nálad hagyok. -

De maradj még - úgyis késnek a hadnagyok.

Szállj le... óh kegyetlen!... szállj le... Oda vagyok! -

Elájúlt! - Vas bennem a szív s minden tetem,

Ha ezt a keserves látást eltűrhetem. -

Isten hozzád, hír, név! a fegyvert levetem:

Nem megyek táborba. - Kelj fel, én életem.

Hová vesztél, pajtás? a tábor régen vár.

Minden legény kardot kötött s lóra űlt már.

Te most is az asszony körűl piperézel?

De nem sokra megyünk az ilyen vitézzel. -

Az igaz, barátom! megvallom, hogy szégyen,

Mikor egy gavallér ilyenekre mégyen;

De ládd a szerelem gyakorta erőt vész,

Ez tunyából vitézt, vitézből tunyát tész. -

Engedd meg, barátom! búcsút is kell vennem:

Nemes, de érzékeny szív lakik énbennem.

Ha hibáztam: hibám helyrehozására

Előtted űlök fel erre a sárgára;

Hozzátok mind elő elhányt fegyveremet,

Tégyetek vitézzé újonnan engemet. -

Isten hozzád, apa! mondd meg az asszonnak,

Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,

Hazámért magamnak egy nagy útat mérek;

Ha az Isten éltet, hozzá visszatérek.

Siessünk, barátom! - Vajha Stíriának

Bércei már itt a kapunál volnának;

Vajha már a dölyfös francot itt láthatnám

S e sárgát a veres sapkákon ugratnám:

Akkor látnád, pajtás! ereim mely nagyok,

Akkor látnád, hogy én talpig magyar vagyok.

Ah, te irgalmatlan! Így válsz meg hát tőlem?

Így akartál szökve futni el előlem?

Nem szántad egy nálad hívebb szívnek búját?

Oszolj, s vidd magaddal az egek bosszúját!

A felűlt nemes Ne felelj rá, pajtás! asszonyi panaszok;

Tudod, az asszonyok tettetők, ravaszok,

Alig várják, hogy ma fújjanak trombitát,

S holnap nyerhessenek másoktól vizitát.

Nem, barátom! értem halni is kész lenne,

Igaz magyar virtus és erkőlcs van benne

Te is ezt elhagyni, tudom, sajnállanád;

Magyar ez! de talám bécsi a te zsanád.

Hazám, szabadságom, jószágom, életem

Ezért az egy kedves kincsemért megvetem.

Kész leszek elmenni számkivetésbe is,

Kész láncot csörgetni véle tömlöcbe is,

Megválok javamtól, éhezek, koplalok,

Ha a szűkség arra viszen, meg is halok!

Csak ez a hív angyal maradjon meg velem;

Mert amit elvesztek, benne mind fellelem.

Csak egy napot kérek ittmaradásodra,

Hadd enyhűljön kínom: s menj osztán dolgodra.

Barátom! itt hagyni merő kegyetlenség.

Várjunk! még nyakunkon úgy sincs az ellenség.

Ám maradj itt, gyáva, s őltözzél szoknyába;

Én a férfiakhoz megyek a csatába.

Fonj te; majd meghallja tőlem minden hadnagy,

Hogy erőd milyen nagy, s mely talpig magyar vagy. -

Én fonjak? én járjak szoknyába, barátom?

Éj, te engem korcsnak tartasz, amint látom.

Kart illet engemet ősi nemes névvel.

Isten hozzád, kincsem! maradjál békével.

Ah, elmégy hát, pogány! és itt hagysz engemet:

Állj meg és először verd által mellyemet.

Atyáim Istene! jaj, mondd meg, mit tégyek?

Kettőé nem tudok lenni, melyké légyek?...

Barátommal mennék - ím, párom kesereg!

Párommal maradnék - vár a vitéz sereg!

Kegyetlen a menés - rút a késedelem -

Óh, örök becsűlet! óh, örök szerelem!

Fiaim! igazat tészek én köztetek,

Csak köz pert megosztó szómnak engedjetek.

Ímé, a szerelem s becsűlet egymással

Vívik, és e hív pár e vitéz pajtással:

Ez egy hív szeretőt kérne, de becstelent;

E’ vitézt kívánna, de érzékenytelent.

Mindenik a fiam szívéért csatázik;

De sokat kívánván, mindenik hibázik.

Én a köz igazság törvényét megosztom

S egyiket is e nagy szívtől meg nem fosztom. -

Ám vidd el pajtásod, főldim! a csatához,

De, hogy híven térjen vissza a párjához:

Tartson hív szerelmet, leányom! erántad,

Hogy őtet pálmákért küszködni nem bántad.

Így békéljék meg a becsűlet s szerelem.

Hordozzon, fiam! az isteni kegyelem.

Ha már felűlsz, kincsem,

Paripádra:

Vess végcsókot nyögő

Galambkádra.

Gondot az ég rólad

Úgy viseljen,

Ha rám emlékezel

Minden hellyen.

Térj vissza ölembe

Pálmaággal,

Vitéz és szerelmes

Forrósággal.

A gavallér Tudom, hogy hívem vagy,

Nem is kétlem,

Szíved e hév csókkal

Elpecsétlem.

Mikor bennem végsőt

Nyög a lélek,

Akkor is nevedre

Feleszmélek:

De ha élvén vissza

Jövök hozzád,

Mellyemhez szorítlak. -

Isten hozzád!

Jól van, jól: az idő maga megmutatja.

Mit sírtok? az ember végét sem várhatja.

Gyer, pajtás. - Ne tartson semmit, ifjasszonyka,

Jobb meglövik, mint a lába legyen csonka.

Ilyen a hadi élet!

Boldog, ki vitézzé lett.

Ha bélőnek a fejébe,

Hajdi Ábrahám keblébe,

S más helyébe.

Űljünk fel hát, jó vitézek, a lóra,

Kedvesinktől búcsút vegyünk;

Mert már, ímé, a trombita- s dobszóra

A tűz s halál közé megyünk.

Rajta, az óra eljár;

Vagy élünk, vagy halunk már;

Kedvesink, szeressetek,

Légyen Isten véletek.

Trombiták harsogjanak

A dobok dobogjanak,

Zászlóink lobogjanak,

Lóra már minden vitéz.

Bár ezer fegyver zörög,

Bár ezer ágyú dörög:

A királyért, a hazáért

Bátran harcoljunk:

Ha népünk hátra nem tér;

Újra zőld borostyánt nyér,

Megmutatja, hogy mit ér

A magyar szív, scytha kéz.

Bár ezer fegyver csörög,

Bár ezer ágyú dörög:

A királyért, a hazáért

Bátran harcoljunk.