A BÉKÁK

Brekeke!

Brekeke! brekeke!

Kloáx! Tuú!

Brekeke, brekeke,

Brekeke! Kloáx! Brekeke! Tuú!

Brekeke, brekeke, brekeke,

Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!

Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

Brekeke! Tuú, tuú!

Brekeke, brekeke!

Kél a hold szép kereke,

Ébred a tók gyermeke,

Zeng lakások feneke.

Brekeke, brekeke!

Kloáx! Tuú!

Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

Zeüs bennünket szerete,

Amidőn szent végzete

A vizekbe szöktete.

Brekeke, brekeke, brekeke!

Kloáx, kloáx, Tuú, tuú!

Egykoron az ő ege

Volt lakunk, - s ez nem rege -

Ah, de a Phoebus melege

Veszélyt vona ránk.

A békanép

Rakásra hullt el.

Nem volt segéd! -

Nem volt segélő!

A nép fejedelmei

Az istenek atyját

Arcaikra borúlva

Kiáltozák.

Nem hajla meg ő!

Mert Nemesis

Veszélyt parancsolt.

Nem tűrte szerencsénk!

Nem tűrte hatalmunk!

Nem nagy ragyogásunk!

De végre haragja,

S az isteni boszú

Határt találtak,

S Batrachosnak serege

Éledni kezdett.

Visszatért az ég kegye,

Juno érettünk rettege,

S elboríta fellege.

Brekeke, brekeke, brekeke!

Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

A régi helyébe

Szép lak juta nékünk.

Mint az vala szép.

Kristályvizeink közt

A nap nyila minket

Nem érhet el itt.

Nekünk Poseidon,

A tengeri Zeüs,

Védünk, atyánk,

Hatalmas urunk,

Nagy istenünk,

S a Tritonok

S a Nereidek

Hiv rokonink.

És mikor a

Hév Sirius

Forralja lakunkat,

S a földet aszalja,

Zöld ombolykárpitot

Vonnak fölinkbe.

Zeüs bennünket szerete,

Amidőn szent végzete

A vizekbe szöktete!

Brekeke, brekeke, brekeke!

Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

A víz lakói

Mind szótlanok.

Lantjával Apoll

Nem illeté meg

Csak egyiket is

S az a kevély madár,

Kit hintajába fog

Anadyomene,

Néma mint a cet,

S az cachelot,

És a viza s a tok.

Csak mi vagyunk - Mi! -

A vízi Camenák

Egyedűl kedvelt fiai.

Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!

Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

Kloáx, tuú!

Ha megzendűl

Esteli dalunk,

S örömünk eltölti az eget,

Előjön Cynthia

Ezerszer ezer

Követőivel,

S irígyli szerencsénk,

Irígyli boldogságunk,

Irígyli, hogy ő nem vízlakos:

Csudálja az ég

A néki nem jutott

Bájzengzetet;

Csudálja Tellus,

S hogy mi vagyunk, mi,

Őnéki legfőbb dísze, fénye,

Háladattal vallja meg.

Fülel a vidék,

S a sziklák a tetőkön

S vizeinknek boldog szélein

Együtt zengenek velünk.

Brekeke, brekeke,

Brekeke, brekeke! Tuú!

Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

Egy bús madár,

Színetlen és kicsiny,

Kit a berkek magok

Legaljasb árnyaikban

Pirúlva rejtenek el,

- Neve fülmile -

Meri bájos zengzeteinket

Megszaggatni jajjaival.

De nem marad el

Az istenek

Boszúja sokáig,

S a vakmerő

N émúlva lakol.

De minket az ég

Saját örömére

S a föld örömére

Zengeni hágy,

Míg a télnek nyájas álma

Hű karjába nem fogad,

S a megifjodott tavasznak

Szép Hórái gyönge kézzel

Életre nem költenek.

Brekeke, brekeke, brekeke!

Zeüs bennünket szerete,

Amidőn szent végzete

A vizekbe szöktete!

Brekeke, brekeke!

Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!