A békesség és a hadi érdem

Még mindég csak setét búkkal

Ráncolván homlokodat,

Emberölő háborúkkal

Erőltetted lantodat,

Vagy a pompás természetnek

Andalogván útjain,

Néha a szűz szeretetnek

Pihentél meg karjain:

De most, Múzsám! békességnek

Innepit kell zengened

És a császári Felségnek

Nevét dicsőítened,

Ki a véres diadalmat

Népiért feláldozá

És a hószín nyúgodalmat

Hazánkba visszahozá.

Trónusát (melyet sokáig

Tüzes felhő fedezett,

Mely a világ négy sarkáig

Dörgött, ölt, mennykövezett)

Most oly áldott nappá tette,

Mely fényt és életet ád. -

Óh kegyes király, érette

Örök hálá szálljon rád!

Ím, egy korona, amelyet

Készít néked minden hív,

Melyen brilliántok helyett

Van egy-egy jó magyar szív;

Nincsenek rajt’ Indiának

Négervesztő gyöngyei,

Hanem milliom anyának

Megvígasztalt könnyei.

A felvídúlt mezők, kertek

Cifrázzák kerűletét,

Melyek elhagyva hevertek,

Lakos nélkűl, szerteszét.

A népnek megkímélt vére

Bíbor béllést ád alá,

S fényje önnön érdemidnek

Arany almát függeszt rá.

Jer, tedd fel, óh haza atyja!

Itt nagy lelkednek jele.

Mely kevés király mondhatja,

Hogy ő ílyet visele!

És te, Múzsám! olajfával

Kerítvén homlokodat,

Vedd fel innepi pompával

Érdemzengő lantodat.

Jer velem a békességnek

Újúló tornáciba

Melynek száz óltárok égnek

Bodzás omladékiba.

A népek köz vígságára

Készíts éneket velem:

Mert meggyőzte útóljára

Magát a győzedelem!

Jer, s keljünk túl a Hágónak

Meredek csapásain,

Adj koncertet az ekhónak

Hazám boros halmain.

Édes születte-főldemnek

Fővárosát járjuk meg,

Hol sok magyar fejdelemek

Hamvain szent éj lebeg.

Nézd, mint tapsol a nemesség,

Nézd, a nép mint örvendez.

Óh, mit nem tesz a békesség!

De - de mit hallok? - mi ez?

Megzendűl egyszerre örömlármával az ekhó,

Pest palotái között a népnek tengere zúg-búg,

Hempelyeg és muselin-habokat tol az Újpiac öblén;

A Gyulay grófnak seregéből szittya vitézink

Innepi pompával fogtak helyet; óh, deli látás!

Szívemelő jelenés! a lelkes, tarka spalírok,

A bajuszos statuák mely szép hadi rendbe ragyognak.

Jámbor zörgéssel csördűl azon egy minutában

A puska-promenád, a trombita tűrt reze tördelt

Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök,

S a buta rézdobokon fabotok repedeztetik a bőrt.

Sír a lágy klarinét, dobog a dobok apja gorombán,

S a csörgők nesze közt fenekét veri, döngeti a tőlgygomb;

Akkordál öblös hangon a tompa fagótnak

Réznyaka. Most egyedűl ábrándozik egy vagy két hang,

Majd pedig egybezavarva zsibonganak s a megeresztett

Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít,

S a csengő tányért némítja a tábori tambur.

Az újságra bámúlt Pest-Buda, s a bátor

Vitézek közepén áll egy pompás sátor,

Felibe az örök dicsőség fényben száll

S lebegő szárnyakon fennfüggve trombitál,

Egyik kürtjét tartja Pestnek és keletnek,

Másikat Budának vagy napenyészetnek,

Az ősz Duna vígan duplázza harsait

S megtanítja rájok tomboló habjait,

Lekűldi vivátját a Pontus torkáig,

A magyar vitézség régi határáig;

Medrének feneke vígan veri vissza,

Melynek szűk, de tiszta vizét a sváb issza,

Ama kegyes püspök meredek oltára

Százszeresen dobja Buda kőszálára,

Szétzúzik az ekhó a kemény szirtokon,

S elterűl a hangpor a pesti homokon.