A belülvalók árnyéka

Az üvegtestnek finomka hibái.

Holt szememben a mikroszkópium

Is alig-alig fogja megtalálni.

Ó, nem veszélyesek,

És lehet tőlük látni!

Csak - nem maradnak el tőlem soha.

Már vittem őket völgyek mély ölébe,

Vittem havasok ormaira.

Merítettem magányba, társaságba

Villanyözönbe, viaszgyertyalángba,

Végighurcoltam földön és egen:

Árnyékuk ott vonaglott mindenen.

Mit ér a kék azur,

Ha kékjén ott repülnek?

A hamvas rózsa-arc,

Ha reá települnek?

Az aranymintás alkonyat,

Ha beleszövik magukat

E minden mintát átütő

Pokoli pontok, vonalak?

A hó fehérje, dér ezüstje,

Erdők első smaragdja is, mit ér,

Ha ez az őrült szúnyog-karneval

Minden látásban, mindenütt kísér?

Jaj mit akarnak, mért jönnek velem

Végig, végig, végig az életen?!

Csak este, ha a lámpámat eloltom,

S őket a nagy rokon-sötétbe fojtom,

Csak akkor adnak pihenőt nekem.