A betelt kivánságok

„Mért küzd keblem, gondolám magamban,

Óh mi az, mi megnyugtatna már?”

S im szavamra egy hatalmas tündér

Rózsafellegen hozzám leszáll.

„Kívánj - mond - s mit kívánsz, teljesülend!”

És kivántam trónt, országokat,

Fél világ uralt, míg más felében

Rettegék nevem s hatalmamat.

Igy éltem sokáig s jött a tündér,

Ujra kérdvén: „Boldog vagy-e már?”

„Nem, nem tündér, amit én kerestem,

Megnyugvást, szűm mostan sem talál.

Mit használ e trón nekem s dicsőség,

Mily kéjt lel gyöngyében a csiga?

Benső boldogságomnak még jobban

Érzem a trónon mi sok hia.

Vagy bájosb-é vajha álmom? Óh nem!

Több gyönyört birok-é el mint más?

Fellebbenti-é előttem a sír

És menyország titkát bűvarázs?

Vidd el trónodat, tündér s helyébe

Adj nekem mérhetlen tudományt;

Nem mely a virág szirmát olvassa,

S minden légynek osztálynevet ad.

Tudományt adj, mely lelkét felfogja

A világnak, melyben ront, teremt.

A műhelyt mutasd meg, melyben készül,

Ami lent küzd, ami fénylik fent.

S ím szemem előtt egy nagy koporsó

Tárul fel, benn rothadás nyüzsög,

„Születés” áll írva rajt, s felette

E szó „szükségesség” menydörög.

„Óh, e szót, e látványt hadd felednem,

Vagy többé földön nincs örömem!”

A nemtő érint bűvös ujjával

És a látvány elvesz elülem.

„Látom, tündér, tudomány, dicsőség

Boldogsághoz földön nem vezet.

Egy van, egy van, nékünk üdvösséget

Itt lenn nyujtó s ez az élvezet.

Adj nekem lányt, szépet, mint tavasz reg,

Hőt mint nyár, csendest mint őszi est!”

S ím a nemtő röpke fellegekben

Száz meg száz bájos alakot fest.

„Válassz!” - úgymond. „Óh, hogyan válasszak,

A legszebbet szebb követi még;

Hogyha mind nem bírhatom, egy sem kell!

Mindegyik mérhetlen veszteség.”

„Ember! mond a nemtő, e képeknek

Számolhatlan, végtelen sora;

Hogy birhatnád mind, gyarló kebellel,

Mit a képzelet csak alkota?”

„Adj hát egyet, s a többit tüntesd el!”

S ím karomba lánykát ölelek.

„Meg van hát nyugalmam, érzem, érzem,

Hála néked, nemtő - szeretek!”

„Kéjben - mond ő - nem lesz megnyugvásod.

A kéjhúrnak felzengő szava

Kell hogy szünjék; a kéj győzelem, mit

Sok balsors felett szűnk nyer vala.

Inger a kéj, epedés a célhoz.

Önbecsérzet és kiváncsiság

Hogyha mézben fuldokolsz nem édes,

S imelgő ha nem őrzi fullánk.

A lányszív megtelhetik érzéssel,

Lányt az ég szeretni alkota,

Abban él, virúl, abban hervad le,

Mint virággal lelke, illata.

Férfiszívben más érzések élnek,

Tetterő, küzdések vihara,

Ott a szerelem csak úgy mosolyg fel,

Mint vadonban a kis ibolya.

Megfáradt kedélyed leszakasztja

S illatánál megfrissűl megint;

A világ lehervadt, sorsa bételt

És számodra messzebb pálya int.

Ott is lesz virágszál, mely enyhít, de

Még olyat nem alkotott az ég,

Mely örök friss, s illatával enyhít,

Valahányszor lelked szomja ég.”

S a nemtőnek teljesült jóslata,

Vágyam elhalt, halványult a lány.

Ellökém s hozzám volt bilincselve,

Sírtam ép hogy őtet választám.

Vágytam a földet és vágytam könnyét,

Küzdésit, s ím a nemtő megszánt;

Ébredék otthon kicsiny szobámban

Boldogan, hogy álmom már nem bánt.

Érzém gyöngyből, hogyha nincs is tenger,

Gyöngyök minden tengerben vannak.

Úgy fogadjuk, amint adta a sors

És lehetünk itt is boldogak!