A BETYÁR

Kondorosi csárda mellett

Gulya, ménes ott delelget:

Csárdabeli szép asszonynál

Bort iszik az öreg-bojtár.

Öreg-bojtár, kis-számadó,

A főcsikós után való;

Leányokért élő-haló,

Menyecskék kedvire való.

Héj, kocsmáros, hova lett kend?

Furcsa rovás megy odabent:

Hiba van a kréta körül:

Egyet felír, kettőt törül.

Héj, kocsmáros, eb az ingét!

Elszeretik a menyecskét!...

El van az már réges-régen,

Afelől már alhatik ken’.

Csaplárnénak volna kedve,

Csak vihogna, enyelegne:

De a betyár búsan hallgat

A karimás kalap alatt.

Mi lelt téged, Pista szentem,

Hogy ma szavad se vehetem?

Mi lett volna! duzzog Pista,

S a rossz bort mint tejet issza.

Beteg vagy te, szívem István!

Vagy haragszol? mondd ki nyilván

Nem haragszom, semmi bajom:

Csak magamban gondolkozom.

Így iszogál alkonyatig,

Míg a nap is lehanyatlik;

Néha-néha egyet kurjant,

Azt is a legszomorúbbat.

Este pedig indulóban

Visszafordul az ajtóban:

Már most Juci, Isten hozzád!

Tartsd még azt a piros orcád.

Jaj galambom, jaj szerelmem!

Rosszat sejtek a szemedben:

Hova készülsz? katonának?

Egy-fiú vagy: nem kívánnak.

A kivánás: az mind semmi:

De most ennek így kell lenni.

Jaj ne menj el, gyöngyvirágom,

Jobb, pihensz a vetett ágyon.

Puha ágyon, puha gyepen

Nyugovásom nincs már nekem:

Sem éjjelem, se nappalom:

Mindig az ágyuszót hallom.

Pista köszön, indul tovább,

Fölkeresi ménes-lovát;

Juci csak úgy néz utána

Míg behal az éjtszakába.

Csikós, gulyás gyülekezik,

A menyecskét körülveszik

De Jucinak egész estve

Odavan a játszó-kedve.

Hej, akkor nap, azután is,

Holnap is, holnapután is,

Akkor is ha más öleli:

Pistával van feje teli.

Dallam: Porcsalmai Palkó nótája

Csongorádi Pista magában

Válogat a ménes lovában;

Mint a kanász pergő dolgában,

Válogat a csikók javában.

Válogathat benne, van elég.

Kiereszti pányvás kötelét,

Sárga csikó hurkon megakad,

Mond a betyár ilyen szavakat:

Hej keserves, láncos, lobogós!

Tud-e imádkozni a csikós?...

Uram Isten! lásd meg dolgomat:

Most lopom az utolsó lovat.

Ezt az egyet nézd el, Jehova!

Nem cselekszem többé, de soha;

Ezt se teszem, bár is, magamért:

Teszem... a jó Isten tudja mért.

Nagy-nehezet sóhajt utána,

Veti magát sárga lovára,

Vágtat a ló messzi határra,

Csak úgy bámul a hold utána.

Dallam: „Pej paripám patkószege...”

Tiszaparton táboroz a huszárság:

Arra veszi Pista betyár futását.

Adjon Isten! Hozott Isten! mi bajod? -

Semmi bajom; huszár lenni akarok.

Összenevet a legénység, összenéz;

Így kötődik a bojtárral egy vitéz:

Még huszár, hé? nagy kivánság, nagy dolog,

Sokat akarsz édes öcsém: hát gyalog?...

Gyalogoljon ám a kutya! nincs lova;

Gyalogoljon aki szokta, én soha!

Lovon nőttem, növekedtem ennyire:

Kardot ide meg sarkantyút izibe!

Van paripám, én szöröztem magamnak,

Ilyet ugyan komisz lóba’ nem adnak;

Szegény magyar! hogy is győzné a huszár:

Nem ád neki őfelsége a király.

Emberem vagy! talpraesett felelet!

Addsza tehát azt a vaskos tenyered;

Itt a kulacs, bor van ebben, nem lőre;

Ihatunk ma - holnap aztán: „előre!”

Dallam: „Majd elmegyünk, rózsám...”

Jó huszár volt Pista,

Amilyen egy huszár lehet;

Meg se is gyalázta

Azt a nevet, a gyöngy nevet.

Apja-házához ment

Ha beszálla, ha beszálla:

Csirkefiú nem sok:

A’ se veszett el utána.

Szófogadó is volt,

Soha semmit nem hibáza;

Azt se tudta, milyen

Az a pálca, káplárpálca.

Bort sem ivott, hej! csak

Szomjuságról, szomjuságról;

Káromkodó sem volt

Különben, csak haragjából.

El merte mondani

Kapitány úr is felőle:

Haj! ha írni tudna,

Káplár lehetne belőle.

Hát még a csatában,

Ütközetben, ütközetben!

Akkor volt ő ember

A tizedben, a tizedben!

A zászló-aljára

Fel lehetett volna tenni -

Ha huszár nem lett vón’

A többi is, valamennyi.