A bikoli fák alatt

Akármikor, ha reggel, este,

Maraszt, vonz engem a vadon,

Rejtelmes sugdosásit lesve,

Hő áhitattal hallgatom.

Sok kérdésemre mélyen hallgat;

De amit mond, az mind igaz.

(Hazudni, csalni szabadalmad

Csupán neked van, emberarc!)

Még akkor is, sőt legfőképen

Ha rekkenő a nyári dél,

Álmában, önfeledve, épen

Legmélyebb titkokat beszél.

E szentegyházi néma csöndben

Neszt hallva a falevelen,

Azt gondolom, ni most előttem

Az isten egybe megjelen.

Bár hasztalan, mert csak alkatja

Egyetemében létez ő.

Szárnyfal mögött van, nem mutatja

Soha magát a rendező.

Sőt halhatatlan költeménye,

E mérhetlen világ nekünk

Örök talány; főeszméjébe

Nem hat rövid tekintetünk.

Miért vagyunk, mi és e minden?

Hogy véghetetlen, ha egész?

És ha egész, hogy véghetetlen?

Soha nem érti földi ész.

Az ember e világra mért jött?

Mért tűn el oly hamar, hova?

Mi itten a kétségbeejtőbb:

Az örök-e vagy a soha?

Elnézek e tündöklő tájon.

Mi szép világ, arany világ!

És kérdezem magamba fájón:

Mért nem maradni itt tovább?

És felel a hegy oldalából

Lezuhanó vidám patak:

Elmúl-e testem e világból,

Mert az Oceánba szakad?

A lángoló nap elhunyása

Ott ama kék hegyek mögött

Csak földiségünk csalódása.

Rész változik; a mind: örök.

Csak mi maradunk a sötétben,

Mig itt vagyunk, életrabok;

Velünk, amott a mindenségben,

A nap örökké ég, ragyog.

...De majd a szélben, mely a gallyon

Suttogva röpked szanaszét,

A bús idő fohászát hallom,

Hogy miért nincs számára vég?

Örökzsidó-szakállát rázza

Ott a sikáros part fölött:

“Az egyetemnek tárházába’

Nincs rém, csak ez a szó: örök!”

És száll a holló éj a fákra;

Holdfényben zörren a haraszt;

Lelkemre gyötrő kétely árnya:

Honnan merítsem a vigaszt?

Egyszerre mintha feneketlen

Örvényed látnám: végtelen.

Leborulok kétségbesetten,

Szivem szorul, szédül fejem.

Majd mintha gyóntató oltárnál

Csak hallok még egy gyönge neszt:

“Erről, fiam, ne gondolkozzál;

Jobb lesz neked nem tudni ezt!”