A BOJTÁR.

Messze cseng már a kolomp,

Elhaladt a nyáj,

S még mindég rajtad szemem,

Oh te kedves táj!

Máskor vígan jártam én

A kies mezőn,

Sípom zenge völgyeken,

Zenge a tetőn.

Most órákig állok e

Sziklabérc felett,

Hol szememnek nyitva van

Nyúgot és kelet;

Nyitva a kiterjedett

Mérhetetlen kék,

Látszik róna, hegy s patak,

Tiszta mint az ég.

Hajh de nékem a kies

Róna, hegy, patak,

A derűlt, a tiszta ég

Elborúltanak.

Búbánat megyen velem

Völgyön, halmokon;

Búbánat viraszt sötét

Éjszakáimon:

Itt alant a völgyben áll

Egy kis nádkarám,

Benn lakik, ki e veszélyt

E kínt hozta rám.

E tündér varázsla meg,

Ő von engemet,

Édes képe tölti be

Fájó szívemet.

Kis galambka, szép leány!

Nyisd meg ablakod,

Nézz ki a tető felé,

Itt áll pásztorod.

Arca halvány s hervatag,

Mert beteg szegény,

Szerelemben elveszett

Bús bojtárlegény.

Hasztalan kiáltozom -

Ő nem hallja meg;

Szél üvölt az ormokon,

Zúg a rengeteg.

Elsötétedett az ég

Hosszas búm alatt,

Nem hallik már a kolomp,

A nyáj elhaladt.

Isten hozzád, szép leány,

És te kedves táj!

Elmegy a bojtárlegény,

El, de szíve fáj.