A BOJTÁR.

Itt van a viradat, már a nap is támad,

Hetyke juhász-bojtár tereli a nyájat;

Legelőre hajtja: sih te, bordás, kajla!

A vén számadó meg széjjelnéz az égen,

És beszél valamit, de a beszédében

Csak ennyit hallani: lesz még ma valami!

Ugyan már mi lenne? a kend esze hol jár?

Förmed az öregre hetyke juhász-bojtár;

Vagy azt se látja még: olyan tiszta az ég?

Látom fiú, látom! még többet is látok...

Nincs még a szememen hál’ Istennek hályog;

De -! csak ne hajts messze, mert igy jösz meg este.

S mikor azt mondta: igy, az ujját mutatta;

De szűrit a bojtár vállán összekapta,

És ment nagy durcásan, a nyájnak nyomában.

Lassan felszáll a köd, a szellő is hallgat,

A tavaszi pázsit gyenge, mint a harmat;

Legelészik a nyáj; - a bojtár furulyál.

Lehever a gyepre, aztán azt gondolja:

Ejh, beh arany idő! s lám a vén bolondja

Azt birta mondani: lesz még ma valami!

Elmegyen a jószág, ha van ki eressze;

Fogadj szót, ne bocsásd azt a nyájat messze!

Távol a karámod, hátha majd megbánod...

De hisz jó idő van! csak aztán ne volna

Tavaszi időnek jó kedve csalóka!

De ha reggel fénylik: zimankó lesz délig.

Most is elérkezett, délután jóllehet;

Nagy fekete felhők fogják el az eget,

S jön nagy sebességgel, havas eső széllel.

Földre sütött fővel a nyáj összefordul;

Csak néha ugrik ki egy-egy a csoportbul,

S futtában eltévedt fia után béget.

A bojtár felhuzza fejére a szűrit,

És leguggol mig a pogány idő szűnik;

Be szörnyü fergeteg...! hátha ott kin reked!?

S ugy lett. A fergeteg elébb meg nem állott,

Mig el nem gyalázta végkép a jószágot;

És akkor kifárad... Bojtár! hol a nyájad?

Körülnéz a fiu: mind ott áll a lábán,

De nincs benne élő, csak egy szopos bárány;

Mind az egész falka, megdögölve, fagyva!

Felkapja a bojtár a bárányt: a hideg

Ha már megvette, ez az egy is minek?

És két izmos karján magasan feltartván,

Kiálta, mig merőn az ég felé nézett:

Isten! ha elvetted immár az ebédet,

Ez is itt van! nohát, vedd el a vacsorát!

Több szó, se jó se rosz, nem hallatszott tőle,

És a bárányt többé nem tette a földre,

Mivel mind a kettő lett bálvány, hideg kő.

Jövén a számadó esti szürkületben:

Azt hitte a jámbor, élnek mind a ketten, -

Tarthatd azt a bárányt... kin állsz véle boszút...?

Jobb lesz, ha haza jösz! - de az meg se mozdúlt.