A bölcs halála

Platon mosolygós, csöndes agg vala.

S amint egy őszi nap nehéz beteg lett,

leült a földre dús szőlője mellett,

hol elhuzódott háza kertfala.

Reásütött kiszáradott, sudár

nagy termetére a langy napsugár,

tar homlokára fényt merengve szőve.

Mosolygva nézett az agg bölcs előre,

eltűnt előtte már a bú, a kín:

s elmélkedett az élet titkain...

Élvezte csöndben a szelíd magányt,

s amint a megváltó halálra várt:

meglátta árnyát a napos falon.

Gondolkodott: mi a való vajon,

hogy ő-e, aki ül a durva földön,

vagy az az árny, mely üldözi örökkön?

Elmélkedett soká, küszködve várt még,

s azt mondta végre, hogy való az árnyék,

s tünők a portestek s a kósza bolygók,

és fínom ajka édesen mosolygott.

Alkonyra kelve nem hallatva egy jajt,

a fal tövébe bölcselkedve meghalt.

A napkorong vérző aranyba hulla,

s fagyos meredtségben feküdt a hulla.

Árnyak remegtek, szél fuvallt alább,

s meglengeté a bölcs nagy, ősz haját,

más szélfiak kifordíták chitonját,

s szandálja lenge szíjjait kibonták,

mert bénaság nyügözte már a testet.

De a falon az árny táncolni kezdett...