A BOLDOG UTÓDHOZ

Alázkodó, vak tisztelettel

mártom meg tintámban a tollam,

rádhagyni, boldogfi: utódom,

hogy itt, e Pesten én mi voltam.

Mikorra jössz, már oly nyugodt lesz,

s oly vértelen, unott e város;

elmossa múlt, dal, csillogó név,

miktől a líra vad, betyáros.

És hangodon, mely sosem új már,

s mit csak magad vélsz magadénak:

le fogsz majd engem kicsinyelni

méltatlan, satnya maradéknak!

Nincs tisztelet az ifjuságban,

így van ma is, így lesz örökké.

A költőket az epigon-raj,

s nem életük teszi öreggé!

De kell, hogy víztiszta üveggel

láss engemet, fáradt apádat!

Ki rímet, hangot, eszmekört

ünnepi köntösként terád ad.

E versbe kell, hogy tükrét lássad

elkényszerült szegény szemednek;

amely csak vissza néz, előre

sugárai sosem merednek.

S a benned élő senyvedésnek,

üres, erőtlen akaratnak.

Miket az évek föltüzelnek

s bús gyorsasággal learatnak.

Igen, munkása voltam egykor

ama fehér és boldog útnak,

hol lábaid biztos tudattal

bátran, felszabadulva futnak.

Kvarccal kiraktam, hengereltem

entestemmel, hogy síma légyen.

S átadtuk néked: agy, sziv és vér

és világszabadság, mi négyen!

Járj rajta vígan, fütyörészve

és idvezülj könnyű porában.

S adj hálát!... Vagy irígyelj érte,

hogy én születtem meg korábban!