A boldogság izgalma...

A boldogság izgalma halkan

Rezeg a lélek húrjain.

Nincs hevülés, nincs tűz a dalban,

Ha csak nem szítja lángra kin.

Szeretem én dühét a sorsnak,

A felczikázó lelki harczot,

Melytől a gyönge összeborzad;

Mert viharában zene harsog.

Sorsom, hogy minden édes órát

Száz bússal kell megváltanom,

S hogy a dalok, a lelki rózsák

Dus termő földje fájdalom.

Sorsom, hogy éjszakában éljek;

Mert csillagim csak igy ragyognak,

Sohase csábitóbb az élet,

Mint kiderültén bús napoknak.

Közöttetek, foszlányos álmok,

Szétszórt remények, koszorúk;

Kifosztva, kirabolva járok,

És pályám vérvirágos út.

Szivem, te égő, fényes oltár!

Lángod sötét szemembe csapkod.

Beh rommá lettél, szétomoltál:

Csak egy maradt meg: vészharangod!

Óh, lelki harcz, téged szeretlek!

Szivem csak éretted dobog.

Pedig csak búsaknak jelensz meg

S nem ismernek, kik boldogok.

De jósok álma megvalósul,

Ha kebleden magam kisírom

S mely téged hoz vigasztalómul,

Megáldom mindörökre kínom!