A BORHOZ

Oh bor! te voltál eddig egy barátom;

De látom,

Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége,

S frigyünknek vége, vége.

Ha eddig hozzád folyamodtam

Bús állapotban,

Keresztelő lett... a búbánatot

Vidámsággá kereszteléd.

Mért járulok hiába most eléd?

Varázserődet mért nem mutatod?

Fejem nehéz,

És reszket már e kéz,

Mely a teli

Pohárt ajkamhoz emeli;

Ezt befolyásod eszközölte,

De nem hatál be a kebelbe:

A lélek ép.

Nem részegűlhet semmifélekép.

A multnak fekete

Emlékezete

- Mint Dejaníraköntös - rajta van

Letéphetetlenűl, minduntalan.

Oh bor!

Ki annyiszor

Voltál bajomnak orvossága,

Légy most is az, bár utójára:

Feledtesd el velem a gúnymosolyt,

Mely lángszerelmem jégjutalma volt!