A BORISZÁHOZ.

Világodat ki vígan éled,

Királyilag s nyugton fecsérled,

Mit a fukar perc osztogat;

Mig más lenéz, megró, elítél:

Oh én irígylem sorsodat!

Bolondságban bölcs, dús szegényűl,

Szerencsés vagy szerencse nélkűl,

Nyugton ballagsz járt útakon;

Nem futsz az ingovány lidérce,

Hiú remény után vakon.

Vágyad könnyen s gyúltába’ célt ér:

Hajt a borág, - s a csalfa cégér

Lóg mindenütt, unszol, becsal...

Belől fogad szép szó, tüzes szem,

Vár a kedvet-szító ital.

S még némán ülsz, nem nyúlsz borodhoz:

A jó sors víg barátokat hoz;

Valamennyi korhely, de hű:

S minő órák! mint tombol a sziv...!

Ha szólni kezd a hegedű.

Megszépül a világ s kitárúl...

Szivárvány int a láthatárrúl,

Zöld ágon ül dalló madár;

Örömben reng a tiszta csermely

S a szellő azt susogva jár.

A bor s a jókedv árja pezsdűl:

Szép, szép az élet mindenestűl!

Útán, mely rózsás, egyenes,

Igazság, béke csókolóznak...

Hibás az, ki hibát keres!

Hol volnának szirtek, mocsárok?

Nincs itt kétség, nyomor, seb, átok.

A más mellére nincs ki hág...

Olyan jó s boldog minden ember...

Éljen e szép, dicső világ!

Igy. - S elszunyadsz a csárda padján,

Kemény az a diófa, - hagyján!

Elég finom pelyhhel tömött

Párnán ohajtják a te álmad,

Mely ringat lágy karok között.

Igyál... igyál. Boldog halandó!

Lehetnék bár hozzád hasonló,

Olyan, ki a pohárhoz ért:

Fagyos józanságom cserében

Odadnám a hő mámorért!

Csalódni és szunyadni vágyom...

Hogy az élet mindig ne álljon

Torzképivel szemközt velem;

Mert kín mindent érezni, látni,

Igy józanon, igy éberen.

Küzd sok nehéz kérdéssel elmém,

A bog csalárd végét ha lelném:

De bontva, még inkább kötöm;

El-elhagyom, meg újra kezdem...

Munkámban nincs siker s öröm.

Remegve várom, ami majd lész;

De hallgat a szó, nyugszik a kéz,

Mely rögtön alkot s romba zúz;

A multat kérdem a jövőről...

De nincs tanács, nincs kalaúz...

Gyötrődöm és lelkemre gyűl sok.

Az álló ködben, mely körűl-fog

És nem vonúl alá, se föl:

A gondolat... a gondolat, hajh!

Az észt rabolja el s megöl!