A BUCSUZÓ

Mint kit a halál hatalma

E világból elszakajt,

S ösmeretlen sors elébe

Messze választ, messze hajt:

Úgy megyek ki most körödből

Lelkem elhalván bele,

Fájdalomnak és örömnek

Kínos édes lakhelye!

Ámbár most csak fájdalomnak,

Nem örömnek helye vagy,

S benned jó reményem semmi,

Veszteségem súlya nagy,

Mégis összetört lelkemnek

Elfojtott nyögésivel

Tőled gyászban és keservben

Szívszakadva megyek el.

Oh itt keltek, itt szövődtek

Életem reményei,

Itt repestek, itt enyésztek

Tarka álomképei.

Őket egy szem villanása

Alkotá és nevelé,

S ismét egy szem fordulása

Összedúlá, temeté.

A tiéd, szelíd leányka,

Bájt sugárzó szép szemed

Volt az, melynek változásán

Lelkem testem így eped.

Gondolád-e, hogy ha édes

Hódolással rám tekintsz,

Mennyet, poklot nyitsz szivembe,

Melynek vége-hossza nincs?

Mennyet a magas boldogság

Minden fellengésivel,

Poklot a kín, átok, ínség

Szemfogó mélységivel?

Gondolád-e, hogy mosolygó

Ajkaidnak hangjai,

És enyelgő, édesítő

Tetteidnek bájai

Nem hatóbbak nem nyomosbak,

Mint szelek fuvalmai,

Melyeket ha már megúntál,

El lehet fordítani?

Nem tudád-e, hogy minden kis

Hajlandóság s kegy jele,

Melyet adtál, bűnné lesz, ha

Visszaandalogsz vele?

Nem tudád; mint zöld mezőben

Könnyen élő szép madár,

Mely után a kis fiúnak

Szíve, szeme, lába jár,

Egy bokortól más bokorhoz

Fut, forgódik, meg-megáll,

És ha űzőjét kicsalta

Énekelve tovaszáll:

Úgy jövének enyelegve

Könnyű pillantásaid,

És kicsalták rejtekéből

Szívem égő vágyait:

A reménynek és kétségnek

Fájdalmát és örömét,

A gyönyörnek, gyötrelemnek

Áldó, féltő szellemét.

Mégis mind ez érzelemben,

Szép szemednek fényinél

Boldogabb is, gazdagabb is,

Mint ki kincsben, hírben él,

Vígan lejtve, gondfelejtve

Bujdosám a ligetet,

S áldást hangzó énekimtől

Zengett nyúgat és kelet.

Most mint a vad rengetegben

Áll a gyermek egyedűl,

Akkép állok elhagyatva

Szép szemednek fényitűl:

Láthatárom éjfél, s benne

Elmém kedves képei

Óriási rémmé nyúlván

Lettek ijedelmei.

Elszokám már a világtól,

Mély homály az én napom,

Bús setétség s elhagyottság

Éjszakám és hajnalom.

Mint egy égre nőtt vadas bérc

Űl a bánat lelkemen,

Bár szaladjak, bár pihenjek,

Súlya ott nyom szűntelen.

Fáj, ha benne háborognak

A szív tépő vadai;

Fáj, ha őket ostromolják

A tüz-elme nyilai.

Mégis a föld nem szakad le,

Merre hordom terhemet,

A magas menny nem borít el:

El kell vinnem részemet.

Elviszem! de mért, ah mért itt

Nem találok temetőt,

Itt, hol sírtam, és örűltem,

Hol vesztemre láttam őt?

Máshol fájni fog testemnek

Még a föld is, mely temet;

Ah de menni kell - leányka!

Áldjon isten tégedet.