A BUDAI ORSZÁGGYŰLÉS.

Mátyás királynak nagyon erős volt a feje;

Két-három koronától az nem görbedne le;

Mig más fejdelemnek egy is szörnyű nehéz;

Ő, a magyar mellé még a csehekére néz.

De mig Podjebrád földén pusztít a fejdelem,

Veszélyes pártütés forr titokban idebenn;

Kilenc megyével, számos hatalmas ur feláll:

Vesszen, - kiált - az önkény! Éljen Kázmér király!

Vitéz érsek s Czezinge mellett a főpapok,

És a világi rendből felbujtva általok:

Hampó, Perényi Miklós s leginkább Ujlaki

Valának a merénynek vezérlő tagjai.

Kázmér a lengyelekkel immár utban vagyon,

Hogy a Rákosra érjen a megszabott napon;

Komoly, veszélyes felleg borong a hon felett -

S a népszerű királlyal mindez hogyan lehet?

Mátyás vitéz király volt, szerette a hadat,

Négy ellensége is volt egy kurta év alatt;

Ő győzött, - és hatalmas lőn a magyar hona...

- De háborúskodásra sok pénz kell s katona!

Ő tudta a helyet jól, holott sok szép arany

Hevert, - miképen most is hever, - haszontalan:

És a szükség törvényt ront, - mond a magyar - s keze

A pap urak zsebébe markolt gyakran bele.

S a renyhe főnemesség, az apróbb kényurak,

Lévén örök had, otthon nem nyujtózhattanak;

Igy a kemény csatákra volt pénz és katona,

S ez volt a pártütésnek itt és amott oka.

Jaj az olyan királynak, ki kémlel, puhatol,

Holott minden csekély bűn nagy lármával lakol, -

Most a baj nem kicsiny volt s Mátyás mindent tudott:

S mintha nem is gyanitná, nagy mélyen hallgatott.

Azonban mint a szélvész egyszerre honn terem,

Országgyülést hirdetve Budára hirtelen.

Ír a pártos nagyoknak kegyelmes-nyájason:

Mikép bizalma ösmért hüségökben vagyon.

És a rendek sietve Budára gyültenek,

Jött Újlaki s jövének a pártütő felek;

S az ildomos Vitéz, ki Mátyást ösmerte tán,

Közös botránykozásra, meg nem jelent Budán.

Semmi! mondá magában dühöngve Ujlaki,

S már régen összeültek a nemzet nagyjai,

Csak a király hiányzott... a perc órákra nőtt, -

De a terembe lépni senki nem látja őt.

Most aggódó szorongás fut át a teremen:

Hol a király? mi baj van? nem tudta senki sem.

Sok pártos kétkedés közt környezte Ujlakit,

Ne féljetek, súgott ez, ő semmit sem gyanit!

Most rögtön mély, erős hang zendűlt meg: a király!

S ő lép be hármas éljen harsány hangjainál

Teljes királyi díszben. Szemében fény lobog:

Napsúgár ez, vagy villám? Éltet, vagy ölni fog?

Méltósággal körűlnéz, de mégis nyájasan,

Mély csend... minden szem és sziv reá függesztve van...

‘Örűlünk, - megnyerőleg hangzottak a szavak -

Hogy hű magyarjainkat láthatjuk újolag!

E hon jóléte szívünk hő vágya szüntelen,

S az ügy, melyért tanácsba hívtunk meg ez helyen,

Alig fontos; - de minthogy azzá lehetne tán,

A hydrának nyakára jobb hágni még korán.

Mondják, hogy pártütés forr titokban ellenünk;

Bár a társak nevéről nem értesíttetünk;

Hogy Kázmér nagy seregel küldé hozzánk fiát,

S köszönt: hogy adjuk annak a trónt és koronát.

Nos hát, - kérdé mosolygva - hű népünk, magyarok!

Kázmér öcsénk kinek lesz vendége? szóljatok!

Kenyeret s a magyar föld borával poharat:

Kezébe a fiúnak lássuk, halljuk, ki ad?’

Mátyás szavára mély csend s szünet következett,

Aztán sokan vevének hosszú lélekzetet,

S most száz ajak kiálta: Vitéz a lázadó!

Vitéz! Vitéz! halál rá! zugott hat annyi szó.

‘Nohát ha mégis van a dologban valami:

Szóljon kegyelmed, ösmert hű bajnok, Ujlaki!

Mi volna jó tanácsa: had menjen ellene

Kázmérnak? vagy talán csak bevárni kellene?’

E szó büvös hatását leírni nem lehet,

Felkelt, állott... és bámult, ez volt a felelet;

S melyet szólt, a beszédnek értelme nem vala...

Most hangzott a királynak mély, ellágyult szava:

‘Igen, hadd jőjenek! hisz hű népünk itt vagyon,

Hüség, nem pártütés űl e lelkes arcokon!

A hír hazug! - nincs itten, ki értünk vért nem ont,

S nincs, akiért meg nem hal Mátyás király viszont!’

Most Ujlaki, mikép az álmából ébredett,

Kiált: Uram királyom, vétettem ellened!

De míg forgatni bírnak egy kardot e karok:

A szent Istenre mondom, holtig tied vagyok!

Hadd jőjenek...! de hangja elhalt a zaj miatt,

Örvény nyílt a teremben, mely mindent megragadt;

Kirontott lelkesűlés örvényező zaja,

Mig égbe nyult ezer kar s ezer kardnak vasa.

Csend lőn megint, - s Mátyás a megtért bajnokra néz;

‘Tudjuk, hogy esküjét hűn megtartja a vitéz,

S hol jó alkalma légyen, mondunk mi egy helyet:

Ím, bosnya alkirállyá tesszük kegyelmedet!’

És osztogatván számos jószágot, hívatalt:

Midőn leszállt a trónról, a gyűlés felrivalt;

S fején, mely nem hajolt meg ur s vész előtt soha,

Még egyszer oly erősen állott a korona.

Mint a kemény hideg jég, ha forró vízbe hull,

Elolvad s ezzel egy lesz elválhatatlanul:

A hűség s lelkesűlés közt így elolvada

Budán a pártütésnek hideg kemény fagya.

Kázmér bejött hadával, de meghökkent nagyon:

Ellenség s nem barát várt reá a Rákoson.

S Esztergomban bezárva, kevés idő alatt,

Vitézt a sirba vitte a szégyen és harag.