A BUGACI CSÁRDÁHOZ

Csikós-, gulyásnép klubbja, rosz vityilló!

Körűldünnyögve szúnyogok s legyek

Legióitól, s a békák ezredétől!

Vesztökre a marhatartó jámboroknak

Ki tett, zsiványok fészke jer, beszéld el,

Ki tett e puszta helyre tégedet?

Te nem vagy aminek vágysz látszani,

Az útazót kebledbe nem veszed fel,

Bár álnokúl e címet hordozod.

Négy megkopott fal, roskadásnak indúlt

Kürtőd, bogárteknőjű fedeled

Játéka a nyári megdühödt szeleknek,

Ez mindaz, amivel kevélykedel.

S melletted egy gödör, mely rejtve tartja

Piros pofájú szurtos csábítódat;

És e leásott vastag két bitó,

Hová vendégid a lovat kötik.

Bográcsod és a meghasadt fazék,

Mely még is bűzöl a hullott pacaltól,

Nagy számban nem hoz szállókat neked.

Gyanús előttök a cégér, s remegve

Futnak tovább, s készebbek kinn tanyázni,

S didergve várni a reggel érkezését,

Mely hosszú útjoknak végét hozza fel.

De bezzeg, amidőn borúl az ég,

A terhes fellegek csatára kelnek,

Villámlik, csattog, hull a menny nyila.

Nyargalnak a szelek, a zápor ömlik,

S a puszta egyszerre nagy tenger leszen:

Oh, akkor elhagy a finnyáskodás!

Nem kérdünk akkor Farkast és Arany-sast,

Nem a Vadembert és a Hét-electort;

Jobb numero miatt nem zaklatgatjuk,

A tévedt kulcsot nem lelő legényt,

S htel-garni gyanánt van szűk hajlékod.

Építgetés, nagy hívság van tebenned!

Hazánk most e kórságban nyavalyog,

Míg, bár ne későn! csábulása eloszland.

Ki boldog csendben élni vágy, szorítsa

Szűkebb korlátba szívét, s azt elérte.

Templom-magasságú márványfalak,

Trümeauk, parquétek, kristály-lüsterek,

Carrarai urnák, porcellán pagódok,

S túlvilágnak színesb fáival

Bélelt, nyugvásra vonzó pamlagok -

Ti vagytok a boldogság címere?

S az köztetek lakik? s csak köztetek?

Eleink, még józanok, nem vágytanak

E balgatagságokra. Nékik a tölgy,

És a vadon-termett barkóca s körtve

Adott elég szép bútort; a fenyő

Deszkázatot, s nem gyéren a tapaszt.

Megfértek egy szobában, és ha sok

Vendégök érkezék csak ponyva kelle,

Nem kárpítokkal bevont nyoszolya;

Csáté vala a fedél, s a ház falát

Megholt barátjaiknak címerök,

Nem papiros, nem selymek ékesíték.

Ládáikban volt, és nem künn, ezüstjök,

Faszéken s lócán űltek asztalukhoz;

Az étek ónban jött fel, és cserépben,

S amit majorjok és a kert adott.

S e durva nép közt: kedv, nyájaskodás,

S való barátság fogtanak lakást...

Most megvan a szín, nincsen a valóság!

Hány cabinétet látni most, hová

Belépni nem mer patkós csizma; van

Sok olyatén is, melynek pitvarában

Kapcát von a pantófli alatt nyögő

Vert gazda, vagy piszengve künn marad.

Oh csárda, kedvesb énnekem zugod,

Mint a bolondok cifra bábozásai!

Te nappal, éjjel, sárosan, megázva,

S bár jöjjek olykor negyvened magammal,

Engem jó kedvvel véssz, mint egy királyt,

S mint egy királyt, jó szívvel látsz magadnál.

Maradj békével e pusztán! Kemencéd

Süssön még jobb cipót, mint Kecskemét ad;

Pincédben follyon Kőrösöd bora,

S sok útas nyúljon el falad tövében!