A CIPŐ

Költő vett föl, pici lábán

egy ilyen tapos,

két megtörött, szelid orcám

azért bánatos.

Fény deszkázhat, ég füstölhet.

Lekvár lesz a sár?

Neki mindegy. Füzőmből meg

kanócot csinál.

Sziszeghetek, ügyet se vet

rám, a marcona.

Kiadhatom a lelkemet, -

ennek nincs hona.

S ha szívemet künn az uccán

elébe teszem,

elpirul ugyan, de aztán

döfköd mérgesen.

Nyelvem néha rája öltöm;

visszanéz csunyán

s ő is, az én morcos költőm

nyelvét ölti rám.

Volt fényes és szép életem.

Hordott egy huszár

s váltogatott, a hűtelen.

Ennek vége már.

Ne tartott vón ilyen árra,

vetett volna ki

Észak homályló havára

dérrel porlani,

vagy Dél izzadt erdejében

tigris tépne szét,

vagy gyík fülelné belőlem

az éj gyors neszét,

vagy egy éjjel hordanának

szét a termeszek, -

vagy tengeri zöld homálynak,

ahol elleszek

virágállatok közt csendben,

mint cipő-virág,

mig belepnek puha testtel

iszamos csigák.

Oh, sudarán fa lombjának,

szagolna maki,

vagy csak mocsári gólyának

vetett volna ki!

Az is befüzne kigyóval,

szállana velem,

lassút lépne s állva tollal

fedné egy felem.

Rab vagyok a költő lábán,

két éve tapos,

két megtörött, szelid orcám

azért bánatos.