A család képe

Hegy legyen a férfinak valója,

Kivül zordon, láng szivében,

S kőhéjában léha, gyáva,

Hogy arany van, meg se lássa,

Csak ki érte küzd s munkál erősen.

Homlokát cserkoszorú övezze,

Keble drága bort teremjen,

Szívderítőt s hogyha úgy kell,

Részegítőt szellemével,

Az valódi férfi, aki ilyen.

Légyen a nő lelke róna sikság,

Ismered pár pillanatra,

Rajta dús kalászi lengnek

A mindennapi kenyérnek,

És mosolyg a kedv piros virága.

S hogy kedves zománca megmaradjon,

Éjszaknak kemény fagyától

Óvja a hegy, oldalánál

A siknak, mely őr gyanánt áll,

S nem retten meg a sors viharától.

Ámde aztán hogyha küzdve híven,

Szembe száll a bérc a bajjal

És borong cseres tetője,

A sík vigaszul feléje

Mosolyogjon tündér délibábbal.

És ha hegy a férfi, róna a nő,

Gyermekök a szós patakcsa;

Hegy vezérli küzdni őtet

Szirtélekkel. Dús mezőket

Csendesen élvezni sík tanítsa.