A CSALOGÁNY ÉS A SAS. [1]

Lombos liget hajlongó sudarán

Busongva ült a néma csalogány;

Meleg sugár, szellő s a buja fák

Énekre most ajkát nem ragadák.

‘Mi lelt madárkám, kedves dalnokom!?

- Szólítá a sas nyájas hangokon -

Tavasz mosolyg; a halmon, völgyeken

Az élet száz alakba’ megjelen;

Még a bogár is örömbe merül,

Te vesztegelsz s bánkódol egyedül?

Dalolj, hadd halljam zengő hangodat,

Melyre ezer sziv hű visszhangot ad!’

»Királyom! - a bus csalogány felel -

Keblem dalát én kinek zengjem el?

A szárnyas nép nem, sőt még félreért,

Ki is gunyol gyakran zengelmemért!

E félreértés szívemig hata,

- A dalnoknak nincs mélyebb bánata!«

A sas azok felett, miket most hallott,

Álmélkodván, imígyen ad parancsot:

‘Holnap, korán hajnalba’, szárnyas népem

Magam körűl, udvaromban szemléljem!

Énekelj nekik, hadd lássam meg én:

Mint érez e nép költőm énekén!’

A szarka rögtön nagy gyülést csereg,

S mind felgyülnek a szárnyas seregek;

Erdők, mezők, vizek madarai

Letepülnek a dalt hallani;

Vén cserágon ül a király maga, -

A bús madárról szól a dal szava:

Virágos árnyas erdő!

Vigan futó patak!

Epedve várta szívem,

Hogy ujra lássalak!

Itt éle kis családom...

Oh régi szép napok!

Akkor szivembe’ bánat

Helyett öröm lakott!

Dallék, szerettem, ittam

A hajnal harmatát;

Minden falomb tanyám volt,

Minden madár barát.

S ah, most be más az erdő!

A rét és a patak!

Nem olyan kék az ég is,

Virág, lomb hervatag...

Most a bús gerlicével

Gyászban foly életem:

Mert ah, szerelmi párom

Többé fel nem lelem!

A bus szerelmi ének végivel

Szól a király: - a szárnyas nép figyel, -

‘Népem! imé dalolt a csalogány,

Biráljátok meg őt egymás után!’

S mond, - felébredvén, - az alvó bagoly:

Az ének tárgya nem elég komoly!

A gólya ekkép ejti szavait:

De szó mi szó, mondott valamit...

És felkiált borzalt tollal a vércse:

Más sem bárgyu, hogy a célzást ne értse!

Nem leli párját az ének szerént,

No bizony, tán mi ettük meg szegényt!?

Nem szeretem, hogy harmatot iszik,

Mert ugy boszorkány, - monda a kuvik.

A gerle búgott: másnak még se kell

Felhányni a természeti hibát!

A rét felől kicsinylőn énekel:

S ez felboszant sok jó ludat, libát.

A kakuk így: családot emleget.

Nekem igaz nincs, hanem még lehet!

És a süket-fajd: tréfás, vig dala,

Jól megnevettetett haha haha!

A banka nem mondhatja néki: éljen!

Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen!

‘Elég, elég...!’ mond a madárkirály,

- Szemének boszús villogásinál -

‘Boldogtalan nép! hát igy hat reád

A dalnok szava? ekkép érted őt?

Nem hallok egy méltányos szózatot?

- Költőm! ne énekelj e nép előtt!

Ti nem vagytok méltók reá, hogy éltek!

Odú, mocsár s ocsmány dög kell tinéktek,

Nem költészet s dal, - ti bárgyuk, vakok...

- Hah! színem elől takarodjatok!!’