A CSALOGÁNY ÉS A SAS. [2]

Lombos liget hajlongó sudarán,

Búsongva, némán ült a csalogány;

Napsugár, harmat, szellő és virág

Hangos énekre most nem ragadák.

‘Mi lelt madaram, édes dalnokom?

- Szólítá a sas nyájas hangokon -

Az ökörszem is cirpel és örűl,

Csak te vesztegelsz némán egyedűl?

Csattogj, hadd halljam zengő éneked!

Dalolj, dalodtól szebb a kikelet!’

»Királyom! - a bús csalogány felel -

Mit keblem érez: kinek mondjam el?

A szárnyas nép nem, avagy félre ért,

Olykor kigúnyol zengedelmimért!«

A sas hallván a bús panaszkodót:

Csodálkozék, s imígyen ejte szót:

»Holnap reggel, a szárnyas seregek

Királyi udvaromba gyűljenek,

Dalolj, hadd hallják, és hadd lássam én:

Mit érez e nép ajkad énekén?«

A szarka másnap nagy gyülést cseveg,

Mind felgyülnek a szárnyas seregek;

Erdők, vizek s rétek madarai:

Letelepülnek a dalt hallani.

Öreg cserágra a sas űl maga,

S imígy zendűl a csalogány dala:

»Virágos nyájas erdő!

Vigan futó patak!

Epedve várta szívem,

Hogy újra lássalak!

Itt éle kis családom...

Oh régi szép napok!

Akkor szivembe’ holló-

Szinü bú nem lakott!

Elrészegűlten ittam

A hajnal harmatát;

Minden falomb tanyám volt,

Minden madár barát.

S ah, most beh más az erdő!,

A rét, a hűs patak!

Nem olyan kék az ég is,

A rózsa hervatag!

Most a bús gerlicével

Gyászban foly életem:

Mert ah, szerelmi párom

Sehol fel nem lelem!«

A bús szerelmi ének végivel

Szól a király: - a szárnyas had figyel -

‘Népem! ímé dalolt a csalogány,

Biráljátok meg őt egymás után!’

S szólt: - felébredvén az alvó bagoly -

Az ének tárgya nem elég komoly;

A gólya ekkép ejti szavait:

Kár hogy részeges, mondott valamit!

És felkárogott a holló-sereg:

Barna tollunkat mért csúfolta meg?

A gerle búgott: másnak még se kell

Természeti hibáját hányni fel!

A lúd: rétünkről nem jót énekelt,

Hogy tudja, holott rajta nem legelt?

Égetni kell, ha harmatot iszik,

Mert ugy boszorkány! - szóla a kuvik -

Az ölyv: nem igaz amint mondva van:

Hogy a madár mind barátságtalan!

És a süket fajd: szép volt éneke

Engem egészen megnevettete!

Megró a banka költőt, éneket:

Saját erdőhonát mocskolta meg!

‘Elég, elég...! - szólt a madárkirály -

Boszús szemének villogásinál -

Boldogtalan nép! hát ekkép hat-e

Lelkedre a költőnek éneke?

Imígy érted, imígy fogod fel őt?

- Költőm ne énekelj e nép előtt! -

Álmos bagoly, sötét oduba menj! -

Hitvány banka, te, rajtad semmi szenny?

Birálsz te fajd, egy szót sem hallva bár?

Menj léha gólya, van férges mocsár!

Élődjetek gyász hollók a dögön!

Fűvelj bárgyú lúd a sovány gyöpön!

Költőm e népnek hallgasson dalod!

Hah!... színem elől takarodjatok...!