A csataló

A nagykörút során dörög a társzekér,

Elébe fogva két öreg, iromba állat,

Két szürke paripa, két szomorú egér,

Míg jobbra, balra, új batárok zaja vágtat.

Egyik ló idegen: Meklenburg a hona,

A másik csatamén, rokkant és sántikáló;

Ó harcok tavasza, mely nem tér meg soha!

Örökre itt maradt, igába törve Ráró.

A büszke paloták, a szürke nagykörút

Olyan rideg vidék, ők más tájakra vágynak,

Az egyik csöndesen áhítja a falut,

A másik a tüzes, a vad, szabad csatákat!

S amíg a villamos riadva csöngeti

Az únt melódiát, mely mindig visszajár itt,

Harcok harsány zaja fülébe cseng neki

És hallja letiport rétek rőt trombitáit!

S ha néha szembe jő egy század, egy csapat

S megzendül a zene s a nagydob fölujjongat,

Irigyen nézi a kis katonalovat,

Mely délcegen topog, hallván a cifra szókat.

Ráró fáradt fejét búsan csüggeszti le

És hosszasan nyerít, hogy fölriad a párja

S míg a hadizenét beissza nagy füle,

Rágondol komoran halott tábornokára!