[A csermelyhez]

Hová kis víz olyan sebessen,

Hová sietsz olyan szivessen?

A virágok, kik rád hajolnak,

S mintegy csókjaidér bókolnak,

Nem tartóztatnak egy cseppet is,

Sőt még kerülgeted őket is.

Apró cseppek! csillapodjatok,

Szörnyűség az, amint omlatok,

Vagy tán ti is felhevültetek,

S velem egyformákká lettetek?

Mégis, hogy egymást felleljétek,

Nem szükség, hogy így kergessétek,

Ha ama kis malmot éritek,

Ott egymást majd ölelhetitek,

Mátkátokat ott csókoljátok,

S a zubogón úgy bocsássátok,

Amelyen midőn lerepűlnek,

Sok apró ködöcskéket szűlnek.

Óh, ha ti is így kivánkoztok,

Tudom, hogy engem sem átkoztok,

Kinek a legforróbb szerelem

Egészen megfőzé kebelem.

Óh, miket bíznék én reátok,

De már elöllem elfutátok,

Ti egymást hancúzva űzitek,

S panaszimat nem is értitek.

Könnycseppjeim, kiket még lelek,

Menjetek el hát ti ővelek,

Majd a malomnál megálljatok,

Kerekére le ne fussatok,

Ott várjátok meg kedvesemet,

Ki öli s éleszti szivemet.

S ha vizet merít korsójába:

Fussatok bele hamarjába,

S ha inni felviszen szájára:

Csepegjetek szép ajakára.

Onnan lejjebb-lejjebb menjetek

S titkai közt enyelegjetek,

S míg nyájason csiklándozzátok,

Szivébe ezeket sugjátok,

Hogy egy bájoló tekintete

Minden nyúgodalmam elvette,

S megfosztott legfőbb vagyonomtól

Elszakasztván szabadságomtól.

Mondjátok, hogy e nagy kincsemet

Se kérem vissza, csak engemet

Tartson hivének annál fogva,

S nézzen egyszer rám mosolyogva.