A csillagok

»Mi van a csillagokban, jó apám?«

Tenger, havas hegy, ember is talán.

»S a kik ott laknak, mondsza, milyenek?«

Gyöngék s halandók, mint az emberek.

»Hisz azt beszélik, eddig ugy tudám,

Csillagba költözünk halál után.«

Nem fűz az éggel össze semmi sem;

Nincs út, mely minket oda felvigyen.

»S mégis beh ragyogók, beh fényesek!

Nem ott kezdünk-e tisztább életet?«

Égből tekintve földünk is ragyog:

De csak távolról, mint a csillagok.

»S csillagja nemde van mindenkinek?

Mondd, jó apám, min ismerhetni meg?«

Óh, balga kérkedés, hóbortos álmok!

A csillagok nagy, végtelen világok.

»Ég abroszán ki jártas vagy nagyon,

Mutasd meg, merre fénylik csillagom?«

Mondom, leányom, semmiség vagyunk,

S nem több: parány a föld is, hol lakunk.

»Sokszor hallottam s magam is hiszem,

Ha csillag hull, emberhalál esik...«

Óh, hogy ez önző, gőgös földi nem,

E törpe fajzat azzal kérkedik,

Hogy egy világ miatta megremeg,

Ha meghal, és bujában tönkre megy!

»Még azt az egyet mondd meg, mennyire

Van a csillaghimezte ég ide,

Hol annyi lángot látok fényleni?...«

Oly távol, elméd el se képzeli.

»Mondj együgyűnek, mégis kétkedem.

Lehet-e távol, mit szemem beér?...«

Hozzád az ég közel van, gyermekem:

Magába’ rejti gyermeteg kedély.