A csillagokhoz

Ó, csillagok, ma újra felkelétek,

s lángokban áll az égi palota,

de én remegve nézek csak felétek.

Ti vagytok a fény, én a föld pora,

ti lángokat sugárzotok örökre,

de én megyek, szép csillagok, tova.

Az ismeretlen mélységekbe dőlve,

meredten alszom, mint fehér halott,

míg szikratengert ontotok a földre.

Ha majd siromba csöndbe porladok...

Ó csillagok, sugárzó csillagok.

Ti voltatok rajongó vágyaim csak!

Kitártam a szivem elébetek,

mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.

Bús éjszakáimon, már mint gyerek,

vágyó reménységgel rátok mosolygtam,

s ti lánglobogva integettetek.

Később, a rózsatermő ifjukorban

perzselve lángolt ajkamon a csók,

de én siettem a magasba zordan,

és értetek ma is élek-halok...

ó, csillagok, szépséges csillagok.

Aranysugáros örvénytekbe dőltem,

s az égre nézett könnyező szemem,

amíg a többi turkált lenn a földben.

Bukásaimba volt a győzelem,

fénycsókokon lett részeg mámoros szám,

ti jártatok a bús uton velem.

Hogy nem hajolt szivem szerelme hozzám,

ti drága szóval vígasztaltatok,

s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.

S rátok bíztam hatalmas vágyam ott...

Ó, csillagok, vezérlő csillagok.

De menni kell... Ez érzelemviharban

vegyétek, íme, végső búcsumat!

Elvállok a világtól félve, halkan.

Foszlástokon a mindenség mulat,

s reá recsegve zörren ősi sarka,

én eltünök, mint gyenge szélfuvat.

A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:

meging a föld, ledől a szikla-fok,

és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.

Én szótlanul siromba roskadok...

Ó csillagok, hatalmas csillagok!

Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,

s száguldanék rohanva véletek,

a végtelen síkján, mint ifju, bősz mén.

Aranyszilánkotokkal reszketeg,

vészes rohammal szállnék, mit sem óva,

a törpülő árnyékvilág felett.

S ha jönne végre a halálos óra,

együtt forognánk vészesen, balog,

s lehullanék én is, a fény hozója.

S ti hirdetnétek, társatok halott...

Testvéreim, száguldó csillagok!