A CSODA

Kár volna magamat eladnom

Célért, eszméért, okért, hitért.

Hogy magyarázzam az eget másoknak.

Eladni magamat semmiért.

Te vén szilvafa, ugye, igazam van?

Te tudod, te százesztendőt éltél!...

S akkor sikított, elbőgte magát

A kert mellett egy vén acéltehén.

Nem is acél volt, hanem drágakő.

Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.

Tele gyerekekkel

Körhinta forgott búgva, vidáman,

Szarvai hegyén.

És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,

Késnyelek hullottak pengétlenül

A szemeibül.

- Ó, mennyi dinamit lakik

Én élve síró szemeimben! -

A föld egyszerre elszaladt alólunk

És elszaladt alólunk minden;

Ég, csók, tűz, magam s a semmi.

A tehén lángszőre szintén elszaladt,

Aztán visszajött

S a homlokomon kezdett énekelni.

Fehér vízben hevertünk egymás mellett,

Szivemben ő s az ő szivében én.

Hátulról keresztülnéztem magamon

S úgy láttam, hogy bennem él tovább

A tehén.

S tele gyerekekkel

Körhinták forogtak vidáman

Szarvai hegyén.

Nem szúrt vele, csak fölemelte.

Arrabökött, amerre elszaladtunk

A föld, az ég, a tűz, a semmi s én

S én szégyenverten lopózkodtam arra,

Hogy embertszülő tüzet énekeljek

Örökké, újra

Jeges, havas

Ismeretlen hegyek tetején.