A DAJKA SÍRJA

A dajka sírján egyszerű halom,

Csekély fatörzsök áll emlékjelül;

Fekszik külön, temető-oldalon,

Virágzó tüske, zöld pázsit, körül.

Felette a lágy szél suhogva jár,

Szines pillangó, beszédes madár.

Megszáll az alkony; áttetsző homálya,

Mint könnyü fátyol, leng a sírokon;

Borulni az agg nő fejoszlopára

Eljő unoka, gyermek, vagy rokon;

Nem rokon az, nem magzat, unoka:

Két úri hölgy a sír zarándoka.

Két úri szép hölgy. Onnan jöttek el,

Hol legvirítóbb az élettavasz,

S örömmadár víg füttye énekel,

S zöld lomb között még nem sárgul panasz...

Hogy emlegetnék s megkönyeznék, sírván,

A hű cselédet rideg, puszta sírján.

Mijök volt nékiek az agg cseléd?

Miért emelnek ily élő emléket?

Adott-e az mást, mint béres tejét?

Talán még azt se, csak hitvány meséket.

Felejtve régen játék, dal, mese:

Hű szive az, mi nem lesz sohase.

Oh szép, mikor feledség-nyomta földbül

Kisarjad a szív, az elporhadott,

Mint rom felett a repkény ha kizöldül -

És kegyelet sír rája harmatot!

Oly szép, de ritka...! Pedig a szivér’

Nem jutalom a hitvány szolgabér.

A dajka sírján egyszerű halom.

Född el, virágzó tüske, puha pázsit;

Dúdolj fölötte lanyha fúvalom,

Dalokkal édesitsd szunnyadozásit;

Mondj szép regéket, sokszavú madár:

Színes pillangó, lengj álmainál!