A DALNOK.

Száll az est, arany sugára

A hegyek megé borong,

A vándor dalnok magára

Egy sötét erdőn bolyong,

Szirtre áll, néz, merre honja,

Hol mosolyg a bájvidék,

Mely felé szerelme vonja,

Mely után sohajtozék.

Átutazván nagy világot

Nyughajlékra nem lele,

S bár ott dicstetőre hágott,

Visszasóhajt kebele.

Könny remegve hő szemében

Lassudan halad s remél,

Felsohajt, mert ah szivében

Egy leányka képe él!

Ott, hol az lakik, határa;

Ott aranyliget virúl,

Égi kéj leng alkonyára

Béke csendes partirúl.

«A vidékben, melybe vágyom,

Egy kis hajlék mosolyog,

Ott virít az én világom,

Laura! szíved ott dobog.»

«Te, ki a kék láthatárra

Oly szelíden tűnsz elé,

Légy kalauz, oh hold sugára,

A homály közől felé.»

S szél fuvall, zug a magas tölgy,

Melynek andalg árnyain,

Estbagoly nyög a sötét völgy

Rengeteg magányain.

Megy továbbra, lant kezében,

Kémlelődve meg-megáll,

S egy hárs csendes éjjelében

Egy magányos sírt talál:

«Utas, hol lépsz, szent hely ez,

Halma egy kegyest fedez:

Laura hamva nyugszik itt,

Kit szerelme sírba vitt.»

Néz a dalnok, és szivére

Sújt halálos borzalom,

Könny nem áradoz szemére,

Hajh de benn a fájdalom!

S hol szerelme vesztet ére,

Némán dől a sír kövére.

A kies hajnalsugár

Dalra őt nem kelti már.