A DALNOK. [1]

Az énekes lantot ragadva:

A bűvös dal zendűle fent;

A homályból sugár lövelt fel,

S ujult, mi feledésbe ment.

A régi nagyság, ősdicsőség

Nyert énekén frisebb zománcot,

A szívvel, a könnyel, mosollyal,

- Hajtogatván - enyelegve játszott.

A csüggedés éjjére hozta

A reménység szép hajnalát;

Megénekelte a szerelmet,

Az ifju szív édes baját.

Meg a tavaszt, mely völgyet, halmot

Virágos, zöld palástba von;

S a fülmilét, melynek dalától

Zendűl, vidúl a mély vadon.

S melyet titkon, hajnalderűben

A jóltevő menny hullatott:

- Melyben egész tündér világ van -

Dicsőité a harmatot.

Majd megszakadt a húr, az élet;

S ki eget vert láng-szellemével:

Ott fekszik a hideg rögek közt,

Sorban a köznap emberével.

Hazája már-is elfeledte,

El a dicsőség, szerelem;

Alacsony a sír, a madárnak

Kedvesebb fenn a bérceken.

De a tavasz pazar kezekkel

Virágit sirhantjába oltja;

S hantján örök hűség fényében

Ég harmatcseppek milliója.