A DALNOK. [2]

A dalnok, ihletett kebellel

Ragadva lantját, fölkele:

S eláradott a hon határin

Varázshatalmu éneke.

És im a hőseket feledség

Sötét borúi nem fedék,

Nagy tetteikben ősapáit

Látá a késő nemzedék.

A régi nagyság s hír sugára

Ragyogtanak fel énekén;

S mert nem lelé, mit lantja zengett,

Sohajtott... s bús köny ült szemén.

Az andalító dal hatalma

Megbájolá a szíveket:

Midőn az esti hold világán

Zengett szelíd szerelmeket.

Megénekelte a virágdús

Tavasznak ifjú kellemét;

Megénekelte a tavaszban

Az édes ajkú fülmilét.

De megszakadt a húr, s az ének

Búsan reszketve elhala;

Az énekesre éjt borítván

A néma sírok angyala.

S ki fellengő lángszellemével

Ezer világokat ölelt:

Sorban a köznap emberével,

Nyugalmat egy szűk sirba’ lelt.

Ott alszik ő... feledve alszik,

Felette, vad kórót terem

A megzengett hon szégyenére,

Az emlék-puszta sírverem.

Rajt a leány gondos kezekkel

Virágokat nem öntözött;

Nem zenge dal... bús őszi szél sír

A hervadt sír-kórók között.

De a tavasz zöld szőnyeget von

Dombjára, és a fülmile:

Hajnalhasadtán s alkonyatkor:

Keservét róla zengi le.