A dalnok jutalma

A dalnok énekel

Szívrázó hangokat,

Szerelmet, és király

Tiporta honokat.

Zeng síri hangokon

Egy elveszett hazát,

S a jog szent mezején,

A büszke daliát.

A jog szent mezején,

Hol síri csend ural;

S a por egy őskori

Nagy óriást takar.

S ezernyi taps rezeg

Dalára és füzér,

De szíve hallgat, óh,

Nem ez mit érzte kér:

S körültekint a nép

Zajongó táborán:

Rideg ború tenyész

Magasztos homlokán.

S egy lányka messze áll

Elfojtva érzetét,

Csak könnye tölti el

Dicső azúr szemét!

S ha jő szerelmeért

Esengve a vitéz:

Busongva nem felel,

S borús honára néz.

De égszemében oly

Dicső sugár derűl;

Melynek villámlatán,

A jégkebel hevűl.

S e nézte elragad

Csatás mezők felé;

E nézte a vitézt

Hadistenné tevé.

S ha egyesültenek,

A hont kimenteni,

Hol így a fergeteg,

Mely azt ledöntheti?

S a dalnok arca ím

Dicső sugárban ég!

Jutalma ez leve,

Mit esdne szíve még?