A DÉLSZIGET

Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!

Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:

Újat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is

Egy kis gyermekről s egy délszaki puszta szigetről.

Szép volt a gyermek, teli fürtű szőke hajának

Árnya közűl szépek csillagragyogási szemének;

Szép, de szilaj volt ő, szilajabb a bérci pataknál

És szabad és harcos, nehezekre, nagyokra sovárgó.

S a sziget áldott volt; kereken, mint egy teli hold, a

Földövező tenger viharos közepébe merítve,

Képe hasonlító egy egész kis földi világhoz:

Itt hegyes, ott völgyes; keleten szikláit örök hab

S fellegütő tetejét villámok erőszaki járják.

Ellenben kies és terein puha pázsitot éltet.

És ide néha kijár a gyöngyök tengere múló

Habjaival s kis bokrok alatt elhagyja csigáit.

A napot e sík táj tisztán láthatja sokáig,

Látja, midőn távol hullámágyába lenyúgván

A csendes vizeket mosolyogva köszönti utószor.

Hév ellen délről, fagyok ellen az éjszaki félen

Parti sudár erdők terjengő lombot emelvén

Őrzik szép közepén tavaszát a barna ligetnek.

Itt élt a gyermek, nem hitvány póri nevendék,

A villám lelkű Etelének gyermeke. Tévedt

Csónakon őt ide a tenger hajtotta. Kilépett

És úrnak mondotta magát. Elvette gyümölcsét

A fiatal fától s megevé. Szomjában elitta

A forrás vizeit. Néhol kis tarka kövekkel

Játszva megállítá futtában az erdei csermelyt,

Hogy tóvá gyűljön s belement délestre fürödni

S ott fürdött a hév sugarakkal s völgyi füvekkel.

S ép vala s izmosodék; de magában nyúgtalan. Eljött

Tollai díszében s dalt zenge az égi madárka,

A magas erdőből ordítva lejött az oroszlán,

Büszke szabadsággal megjárá partjait és a

Tengereket nézé, mint aki parancsol azoknak,

És hegyek és völgyek reszketve morogtak utána.

A gyermek bámúlt, s így kelt habozása eszének:

Ím mik ezek hozzám képest? Vagyon adva ruhájok

S én csupaszon járjak? s mi az a nagy sárga vadállat?

Nincs keze, nagy testét két láb nem bírja, hogy avval

Égnek emelkedjék, mégis mely büszke menése.

És ha üvölt, én is tartozzam-e félni szavától?

Ilyet gondolván a bérc tetejére kiállott

Alkonyodás idején és a csillaghoz igyen szólt:

„Szép kis ezüst csillag, menj el, kérdezd meg az istent,

Járjak-e meztelenűl madarak csúfjára, hogy a dér

És a forró nap szabadon pusztítsanak engem,

S én ki magamnak imént kivetődvén úr nevet adtam,

Fussak-e a vadtól, vagy nincsen-e istenem is, hogy

Vadtól rettegjek s körmét tartozzam imádni?

Szép kis ezüst csillag, kérdezd meg, nincsen-e tiltva

A föld titkaihoz férnem s a tengerekéhez?

Menj el, igen kérlek s adj hírt reggelre, ha megjősz.”

Elmene a csillag. Nehezűltek tagjai a szép

Gyermeknek, míg szólt; meghajlott térde, kezével

A mennyet keresé s szeme a kis csillag után járt;

Föl nem kelt többé, ott nyomta szelíden az álom.

Még aluvék, mikor a hajnallal megjöve s hozzá

Így szólt a csillag lágy szellemi hangon az égből:

„Alszol-e még, te szilaj gyermek? kelj, verd el az álmot,

Hírt hozok istentől, jó hírt neked úrnak az ormon:

Nyitva legyen neked a természet kincse, az a hír.

A föld titkaihoz, de nem a nagy tengerekéhez

Férni kis elméddel mértékletes óva szabad lesz;

És legyen öltözeted felhőkből s tiszta sugárból;

És ha merész voltál magad úr nevet adni magadnak,

A vad elől ne szaladj, vagyon istened, aki megőriz,

Nem szabad a vadat és körmét a vadnak imádnod.”

A gyermek hallá e szellemi szókat azonnal

S ébrede s szőke fejét fölemelte zavartan az éghez.

Szíve-repesve köszönt a kis csillagnak, az élő

Istennek hálát örömében adózni felejte

S őt az erős isten meg nem büntette: mosolygott.

Már mene a gyermek s halovány ködöt ölte magára

És megszínesedék a köd s lőn könnyü ruhává.

Teste setét zöldben, két lábát fedte piros bőr

A tiszta fehérséggel díszlett kalpagja. Palástja

Kék vala s a kiderűlt égnek játszotta le színét.

Még csínos vala, nem ragyogó; de ezüsti sugárt kért

A kis csillagtól s csillámmal szegte palástját,

S rajta kihímzé a rétet s a réti virulmányt.

A napot is feljöttében megleste az első

Sziklatetőn s aranyát bőven hintette ki mellén

S rojtosan ép combjain. Mennydörgeni kezde: lekapta

A hegyi villámot s villám leve mentekötője.

A mennykő leesék, buzogányúl vette kezébe.

Gombja hibázott még. A sík rétekre leszálla

És a visszamenő tengert kísérve, vadászó

Ujjaival kis bokrok alatt elnyomta csigáit

S gyöngyeivel raka sort mellén. Meglepte az alvó

Kolcsagot a tavakon s tollát feltűzte lobogni

S játszani szellővel. Jött a délesti szivárvány,

A szigeten magasan kiterűlt szép boltja s az erdők

Végein a mennyből földnek peremére lelépett.

Ott termett ő s a kegyeletből lőn öve színes,

S szép vala és ragyogó s daliás mint Bendeguc és Bál.

Így fölkészülvén a nagy tengerhez aláment

S tűkre lön a tenger. Látá fölbukni alunnan

Hajnalodó képét, a szörnyek tábori láták

S úszni feledtökben bámulva megálltak előtte.

Ő szilajon s büszkén kissé a szirtfokon állván

Megmosolyogta magát és elfuta a nagy özöntől.

Így élt s éjei csendesek és víg napjai voltak.

A síkot, hegyet és barlangit kezdte bejárni

Megmutogatva magát madaraknak s földi vadaknak.

Mint egy kis pokol, úgy zúgottak az éktelen öblök,

Sok kölykes fene vad moraját bömbölve magokból:

Rajtok ment mégis s bántatlan tére közűlök.

Volt az oroszlánnál s a tigris szörnyü tanyáján

S megszivelék őtet; de mikor nekibátorodottan

A vad kölykek után kezeit játékra kinyujtá,

Gyilkos lánggá gyúlt szemeikben atyái haragjok.

Hasztalanúl szólott, mentséget mondva; könyörgő

Szózatit ordítás dörejével nyomta el a vad

S a berekedt barlang mindinkább rettenetes lön.

Már az oroszlán kelt, szilajon megrázta sörényét,

S rendítő vala és iszonyú járása, körében

Kölykeinek; feje mint egy domb vad fákkal övezve.

A gyermek futa és feledé, hogy van buzogánya;

Elfuta és bércnek, völgynek szomorodva panaszlá,

Hogy szava hasztalan, azt az üreg lakozói nem értik

S hogy kivel itt napokat töltsön, nincs társa közöttük.

Végre leült nagy fáradtúl egy szirttorony alján. -

Jobbján barna falak meredeznek, balja felénél

Tátogat egy mélység, feneketlen, fénytelen és bús:

Tán kapuként szolgál a túlsó földi világra;

Lába előtt csemeték, jobb földnek bokrai, nőnek.

S ím mikor e szomorú körben kedvetlenen ülne,

Szél kele bokrai közt s mely köztök sárga tövéből

Zöld lombbal koszorús vékonydad szálat ereszte,

Meghajtotta fejét a szélben s zúgani kezdé:

„Hangabokor vagyok én, sok hangokat összefogó síp.”

S mind a több csemeték zúgtak lassúdan utána.

Hallgata a gyermek, nagy lelki gyönyörbe merülve

Hallgata, mint ki körűl ének zendűl meg az éjben

S kedves távolból jő megszakadozva fülébe:

Érti; de szerzőjét nem tudva, epedve, gyanítja.

Így várt egy kissé; de tovább is rendre suhogtak

A hangos csemeték s a gyermek titkokat érté,

Tapsola és tombolt örömében. Gondolat ötlék,

Új s nagyot ígérő, békétlen eszébe; kiállott

A vak mélységhez s lekiáltott tág üregébe:

„Kelj ide forgó szél, kelj föl nekem ormok urának

És te sodorj sipot a sok szózatu hangabokorból;

Hangabokor terem itt, sok hangokat összefogó síp.”

Szólt s követ indított az üregbe, nehéz követ; arra

Fölkele forgó szél a földnek szinte beléből.

Lenn vala még s moraját máris hallhatta: üres hang

S tompa moraj volt még, de telibb és rettenetesb lőn

Hirtelen és hogy elért az üreg szájához, üvöltve

S elfeketedve csapott a legszebb hangabokorra.

Bús vala harca szegény csemetének; sírt, mikor a szél

Örve hajába kapott, szomorún nyögdeltek utána

Társi; de nyugtalanúl várá a gyermek; azonban

El volt ütve magas fej már, kisodorva tövéből

Hangos kérge: helyén pusztán és dísztelenűl állt

A nyomorú törzsök, csak imént fejedelmi nevendék.

Héja pedig síp lett, az a szél vette magához,

Meglyukgatta s fölét beszegé pintyőke torokkal.

Szózatos és minden hangok hamar eltanulója

Lőn a síp s legelőbb a szél így zeng vala rajta

Élesen és hidegen, bömbölve, sivítva, morogva:

„Hej! ziv, ziv, zivatar vagyok én, fia a zivatarnak,

Forgó szél vagyok én, levegői fenéktelen örvény,

Örvény a földön; örvény a tengerek árján.

Port eszem a földből, iszom nagy tengerözönből.

Meg ne dobáljatok a köves úton gyermekek engem,

Visszadobok követ és szórok szemetekbe csoportot.

S elfutok és hegyen és völgyön ragadozva kerengvén,

Por, fű, és fa bolond lejtőre kerengnek utánam,

Mint te szegény gyermek, kit megtáncoltat ez a síp.

Hajh! haragos zivatar vagyok én, fia a zivatarnak.”

Így zengett a szél s a gyermek kénytelen ugrá

Lejtőjét; de hamar buzogánnyal sujt vala hozzá

S a szél a zengő sípot nagy ijedten elejté

És futa gyermek elől, önnön sípjának előle;

Mert a sípba legott a gyermek kezde fuvalni

S önnön hangjaival kergette meg a lesüvöltő

Forgatagot, mely mindinkább lejtőzve kerengett

Föl meg alá egyaránt, és nem vala nyugta: dühödten

A tengerre csapott, még ott is utána sipolta

Kergeteges hangját a gyermek, s az tova zúgván

A vizet és lebegő halait felhőkbe sodorta.

Messze zavar színben látszott nyoma bérci folyamként;

Végre lelankadván a nagy tengerbe merűle,

S égbe sodort vizeit s halait meg visszabocsátván,

Nyögve kihalt tova, szintén egy más égnek alatta.

Vad gyönyörűséggel nézett a gyermek utána

Háborodásának s a zengő sípnak örülvén. -

Egy hangú vala még, rendítő, mint maga a gyors

Forgatag, aki belé legelőször üvöltve lehelte

Szózatait; de tovább vágyott a gyermek: akarta,

Hogy minden faju állathang sípjába szoruljon,

Hogy mikor ő fuval, azt minden faju állatok értsék.

S ím mitevő lőn? egy vermet keresett ki, nagy öblűt,

Tér fenekűt, rövid, és szűk végű sziklatorokkal.

Ebbe vetette az állatokat, kiket anyjok elől, vagy

Nem bírhatva velök, távollétökben elorzott.

Itt vala már a borz, a bolygó rókafiakkal,

A buta medvekölyök, az agyargó tigrisi fajzat,

Farkasok, és nyulak, a levegő utazói is, a már

Tollasodó turölyűk, s búsongó gyáva galambok.

Mind a mély kebelű fényetlen öbölbe lekötve

Búsan együtt sirtak, vijjogtak, bőgtek, ugattak.

Most jöve a gyermek hurcolván két kis oroszlánt.

Bojtosodó nyakaikra veté két karjait, és így

Melléhez nyomván, az öbölhöz vitte le őket.

Ott azok éles üvöltéssel harsogva megálltak,

Hasztalan: őket is a zengő torok alja benyelte.

Függő bércek alatt a tűztelen éjszaki tájon

Árva kietlen völgy feküdött, vak honja az éjnek,

Hajnala nincs annak, deleit nem látja verőfény,

És ha fölűl csillag megyen el, besötétedik arca.

Fényt egyedűl a rettenetes villámok okádnak

Árnyékába, az is közepét alig éri, elalszik.

Mély pedig és undok: növevényei barna harasztok,

És nyavalyás kórók: tavait sár issza el, és a

Bokrosodó sás közt nehezen foly barna patakja.

Fenn állt a gyermek, mikor a villámok ütötték

Éktelen oldalait. Csak félig szürke homályban

Nyílt meg az agg mélység: köderesztő öblei, kormos

Szirtei tornyosodó fejjel fölütődtek az éjből,

Rajtok erőtlen rémalakok csapatozva borongván.

Borzadt a gyermek, mikor azt személte, fehéren

Hagyta piros képét a szívhez ijedve futó vér,

Mégis ohajtásit nem tudta elölni: kivánság

Szállta meg a mélység lakozóit hallani, látni.

Háromszor megakadt elijesztő gondolatokban,

Háromszor nekibátorodott, s mellére akasztván

Forgatagos sípját, a rémek elébe megindult.

Vékony sziklafalak befelé horpadva keríték

Mindütt a völgyet: rólok nem léphete útra,

Vissza tövökhöz tért s buzogánnyal rést töre rajtok.

És beereszté a napot, a nap déli világát,

Melyre midőn megbontakozott a völgyi setétség,

S a buta rémalakok szakadozva enyésztek, utána

Ment maga is, a bűnfészekhez elére legottan.

A puha földből ott sívó ördögfi csoportok

Búttak elő, undok feketén, és füstöt okádva,

Aprón, s oly fölösen, mint a rét fűve tavaszkor,

Vagy vízár iszapos hagyományain a serevény fűz.

Mindezek a fénytől nyavalyásan elesve hevertek

Lába előtt, kiket ő legelőbb meglátva, csodával

Néze, s utálattal, szólván hozzájok imígyen:

„Hát titeket ki vetett ide el? ti keservesek, e sár

Völgy fenekébe ugyan ki vetett el benneteket, hogy

Oly sürüen nőttök? szemetek mért gyűlöli a fényt,

Melynek egyéb élő vigadozva köszönti derültét?

Vaj! mi nagyon nyomorúk, nyomorúk vagytok ti, s utálat

A ti tekintettek. Még amit láttam, azok mind

Hajnali szépségek, napok, ékes csillagi rendek

Hozzátok képest, s maga a rút béka virágszál.

Mert csunya kis féregfejetek van, rajta hajúl vad

Tüske terem, s feketék vagytok, feketébbek az éjnél,

Lelketek is feketén gőzöl ki belőletek, oly rút.

S mely sanyarú szavatok! de tovább mit késem? ez a hang

Szükséges nekem: elviszlek gödrömbe pihenni.

Síjjatok ott, hogy hangotokat sípomba fogadván

Sípom után legyek én fajotoknak is egykor urává.”

Így szólván kettőt lábánál fogva ragadt föl

S visszafelé indult. A résre nyomúltak azonban

Sanda irígy baglyok, s fényét elfogni sietvén

A bejövő nappal harcolva huhogtak előtte.

Kétes fény vala már. Sietett a gyermek; utában

Szörnyen előtűntek már a rémképek, előjött

Sánta vak apjával s inait kezdette harapni

A sárkányfi, de ő buzogányát vágta fejéhez;

Az megszédűlvén, ráült, hogy rajta utazzon.

S ím mi nagyon különös, s könnyű vala visszamenése!

Baljában viszi ördögeit, jobbjában az izmos

Mennykővel meghajtja lovát. Az nyögve, pihegve

Tántorog és a rést keresővel szerte csatangol.

Végre fölért, s szétkergetvén a baglyokat, a fény

Országába kijött. Sárkányát visszariasztá,

S hogy minden rút nép véletlen föl ne jöhessen,

A rést, hasztalanúl, köveket halmozva, bezárta.

Ment és ördögeit zajgó gödrébe vetette.

Minden hang vala már, szép még nem. Egy égi madárka,

Sok színű, s kecses, egy repülő kis tarka szivárvány

Szálla ragyogva elő. Fiatal még, s gyenge, de szárnyát

Már bőven gyönyörű apjának tolla kiverte.

S édesen és tisztán keltek dalolási: szerelme

Ő téres ligetén a szép hajnalnak, az estnek

S ifju virágoknak, vígan mulatoz vala köztök.

Ezt az epedt gyermek kergetvén szüntelen, egykor

Bokron elültében fáradtan fogta el, és a

Sziklatorokra vivé. Ott az keseregve siratta

Régi szabadságát; de siralmán szíve megesvén

A gyermeknek, ez őhozzá így szóla szelíden:

„Ah madaram, szép kis madaram, ne zenegj te siralmat.

Tégedet én az üreglakhoz nem veszni hozálak,

Dallani hoztalak el, s ha sipom hangjába fogadta

Énekidet, tova ismét a magas égbe bocsátlak,

Hogy legyen ott örömed, s ha fölérsz istenhez, előtte

Meg ne gyalázz, hanem elmondhasd: a gyermek imádód,

S boldog, igen boldog, s azt zengi: hatalmas az isten!”

Így szólván madarát egy kis csemetére letette,

Mely egyik oldalról az üreg szájára kihajlott;

Ott az megszállván, kis lyukra bezárta legottan

A vermet gallyal, hantokkal is, és oda sípját

Úgy helyzette, hogy a lyukat annak szája befogná.

Tüstént gödrének megterhelt gyomra kiadta

Hangjai rettenetes zavarát a hangafa sípon.

Amint a komor éj két fattyja sivalkodik, és bőg,

Mint fene mérge miatt ordít a tigris, oroszlán,

Fél, nyöszög a gyengébb, s sas fajozási visítnak,

Mind egyszerre süvölt, ordít, és nyög föl alunnan,

És a forgószél erejével zúgva kerengvén

Még a csillagot is megtáncoltatja, ha nem fut.

S im mikor a kisded szárnyas csattogva megindúl

Zengeni, mind hallgat, mind elnémúlva nyugosznak,

Csak maga bájosan, és tisztán zendül meg az ének

És a forgószél erejét is megszelidítve,

Földet, eget, tengert örömámúlatba merít el.

Lejtve vidáman jő a gyermek, visszaragadja

Dús hangú sípját, s madarával az égbe hagyítván,

Teljes kedvében nem tud hova lenni szivével:

Fut, riadoz, szökdel, s meg-megzendítgeti sípját.

Ifju madárka repűl könnyű szárnyakkal azonban,

Hála, öröm hangján zeng a hajnalnak, az estnek

S ifju virágoknak, szerelemmel repkedik ismét

A hüvös árnyékban, s víg napjai visszakerülnek.

A vad csorda pedig fiait keseredve nyomozván,

Gyilkos erőszakkal kél völgyeken, ormokon erdőn,

És az egész szigetet hangos robogása betölti.

Harc zajog a földön, harc a levegőben, erősek,

Gyengék közt egyaránt, s feddőleg néz le az isten.

A vadak a vermet, fiaik hangjára sietvén,

Fölverik, és kiki fajzatival megtölti tanyáját.

Majd az erősebbek, dühöket fene méreg emelvén

Borzasan és sanyarún a gyermeket ölni rohannak.

Az pedig ül, s a bájsípot megzengeti köztök.

S ím mi csodát támaszt! sürüen csapatozva sietnek,

Bátrak, félénkek, repülők, és földiek össze

S körbe sodortatván a forgószél erejével,

Megrohanása helyett, dölyfös kényére kerengnek;

Lejt az erős tigris, méreggel lejt az oroszlán,

Rázza fejét iszonyún, iszonyúan rázza sörényét,

S keble tüzét égő tőrként hordozza szemében.

Lejt a vad kuvasz, a sírok bontója setéten

Járja kerengőjét, könnyen szökdelve fölöttük

Lejteget a párduc, s agyarogva vonítja bajúszát.

A szörnyű kígyó, csörgését megszaporítván

Forgó társai közt testét karikába csavarja.

Köztük erőtelenűl a kis sereg, ürge, s egérség,

A nyavalyás nyúllal majd félig halva forognak,

Aprózzák, törik a táncot, most lábra kel itt egy,

Majd egy más esik el, s estében is egyre kereng, mind

Részegek a síptól, a sípnak forgatagától.

A lassú csiga is, mely gyöngyét kérni kimászott

Társaival, nyomorúlt, a síp sodrába kapatván

Kénytelen új füveken cifrábban mászni meg útját.

Szinte az a játék tünik a levegőben is: egymást

Kergetik a madarak, gonosz ölyv, vad héja, galambok,

Darvak, apró csízek mind egy karikába sodorva

Forganak: a haragos sas leng feketedve fölöttük

S gyáva kerengését felhőkbe takarni sietvén

Szárnya serény vágásaitól sebesedve nyög a szél.

A síp hangja sötét földnek kebelébe is elhat,

Onnan egy-egy halmot zajosan fölvetve fejével.

A síp hangja után két ördög tör ki, egész rút

Szörnyűségében. Megeresztett madzagok ágán

Hord az egyik száraz derekához övezve tizenkét

Kormos ikert, a legvásottabb kölykeket; és lejt,

S mindazok éktelenűl lejtnek marakodva körében.

A másik maga jő bűnnel hízlalva, kövéren,

S termetesen: Négy árnyékot vet teste, világnak

Négy tájéka felé, ártalmast, s lélekijesztőt,

Melytől a forrás fenekéig apadva kiszárad

S szerte tavasz hímzette mezők nyomorúltan elégnek.

Lejt ez is, és a fényt irtózván, szinte lyukat néz

A föld kérgibe, úgy oda van nézése szegezve.

És ebben lele kedvet, ezek látása voná a

Gyermeket: Ő ragyogó díszében halmokon ülvén

Nézte, miként a tarka sereg sípjának utána

Járta kerengőjét, most lassan, majd sebesebben.

Félre nem is nézett. Ott egy kis lánynak alakja

Lenge szelíden elő. Mikor a vak sziklatorokból

Megmenekedve szabad szárnyakkal evez vala égnek

A kis tarka madár, első öröméneke szülte

Akkor ez édes lányt, a légnek tiszta fölében,

És szellők nevelék füveken ringatva, s virágok

Bíborain. Gyengéd tagait betakarni leszállt a

Csillagos esthajnal, s szűz harmat téjjel itatta;

Lelke pedig fény volt, az örök fény tiszta sugára.

E kisded remekét ég és föld látta foganni

S csendesen állta körűl; maga a napok istene hozzá

Adta mosolygását, hogy kezdene szíve dobogni,

S a szív, bánatok és örömök forrása, megindúlt.

Volt foganásakor a levegőnek méhe fehér köd,

Melyből ő mint lágy kikelet rózsája feselvén

Kellemes álomként képessé kezde simulni;

Végre fehér köde változván tündéri ruhává,

Lány kele lassan elő, a legszebb testi valóság.

Lábai mint az öröm zengése, lebegve röpülvén,

Teste kicsiny súlyát hordozták mennyei bájjal;

Arca mosolygás volt, szeme pillantása virág, kék

Parti virág, melyből mikor éjet kerget el a nap,

Ifju sugárival a leggyöngyebb harmatot issza.

S ezt a sípba fuvó gyermek nem látta. Kifáradt,

S halmának döntötte magát. Harsanva kifordúlt

A síp markából: szemeit betakarta az álom.

Tüstént a két bűn földnek gyomrába lesűlyedt;

Örvendvén, noha bágyadtan, fészkeikbe siettek

A madarak, barlangba vadak, s hűs berki tanyákba.

Összezavart csontaik épűlete szinte kocogván,

Vert hadként mentek sántító hosszu seregben.

A kis lányka pedig végiglejtette letarlott

Síkját a rétnek s eltűnt a déli ligetben.

Tiszta nyomán füvek, és sok színnel büszke virágok

Hamvaikból gyönyörű lábát csókolni kikeltek

És az elégett föld tavasz ékét vette föl újra.

Még a gyermek azontúl is sokat űzte csodáit

S napról napra vadabb szivüvé lön vad gyönyöreiben;

Sípja csapás lett a szigeten, maga rettenet, és gyász:

Minden rendü lakók iszonyodva futottak előtte;

Bujt a csillag is, és gyász ködbe takarta világát.

Egykoron ismét így gyötrötte az állatok éltét,

Jobbról gyenge nyögés jött szellő szárnyon azonban,

S bája hatalmától megcsendűlt lelke harangja.

Arra tekintett, és látá a lányka lebegtét.

Ajkai közt a hang bámultan elálla, rekedve

Megnémúlt a síp, maga, mint ki az álom után néz,

Néze merőn, s feledett mindent, ébredni csak akkor

Kezdve, midőn a lány eltünt a déli ligetben.

Mily igen édes volt első látása, mi hévvel

Vágya, kiterjesztvén kezeit, szót váltani tőle,

Testvér kellemein tova is bámulni! de ez ment,

És a gyermek előtt az egész természet üres lön.

Újra sipot fútt, és a lányka is újra előtünt,

Nem maga, föltünt mind a sípnak szörnyetegeivel,

S rettege a gyermek, lánykáját féltve dühöktől.

És az ezer hangú síp megnémúla, fuvóját

Elhagyták az előbbi gyönyör, s jó kedve csalárdúl.

Nem vadakat keresett többé; de kiváncsi haraggal

Bolyga mezőn, avaron, s a lánynak leste suhantát.

Többször is így szigetét bujdosva bejárta, ohajtván

A kedves tüneményt, de nem azt, hanem életemésztő

Bús sírnak fenekén, rosz ebédnél lelte Halálfit,

Mely őt, fusson bár, valahára eléri bizonnyal.

Mint a többi Halál, országos népek ölői,

Száguldozva kimentek a nagy messze világra

S ezt hagyták egyedűl, hogy az egynek lenne halála.

Ült pedig anyja setét fészkén a sárga Halálfi,

Némán, és siketen. Némán, hogy meg ne beszélje

Senkinek is végét, siketen, hogy sírni ne hallja

A nyavalyák fiait, s ha dicsőt kell rontani, meg ne

Lágyuljon végén, bár nemzet epedne is érte.

Pisla világ bolygott szeme mély üregében! erőtlen

Csontai zörgöttek lélekborzasztva, ha mozdúlt,

S gyászos enyészet volt vállára kerítve palástúl.

Szája kajánságtól vala halványkékre beszegve,

És csak alig takará sorait gyér barna fogának.

Termete váz, szive kő, horgas keze fojtani termett.

Most is játékból abban gyakorolta hatalmát;

Fojtogatá még a levegőt is, s lábhegyen állván,

Mint a vízbe haló, sápadtan kapkoda szerte.

Puszta vidékénél nem látszik semmi is élő.

Ami teremne talán, fojtó párája elölné:

Csak bürök, és keserű mérgek növevényi tenyésznek,

S köztök az éhes pók feketén és dongva csapongó

Légynek, az eltévedt szunyognak fonja veszélyét.

Legtova fenn bagoly áll, éjfélt öltözve magára

S durva jövendőjét tompúlt huhogása jelentvén,

Agg denevérek közt örvend a síri homálynak.

Fegyverek is vannak nagy számmal rejtve körében,

S mindenféle segéd, rövid élet vesztegetői,

Mint ugyanannyi gyilok fetrengnek az ifjukor első

Vétkei bokrosodó nyavalyákkal rakva: továbbá

A rút tobzódás álomtól gyakran elorzott

Éjei állnak mind rontó fegyverre lapítva.

A sorsnak sujtó buzogánya is itt van, epével

Nagy sebek, és kínok vagynak gombjára beírva;

Lángsas az éh; a szomj égő vérkeblü oroszlán.

Maszlagi a bűnnek, s az irígység mérge, kigyóként

Mardokló szégyen, s a késő bánat epéje,

Gyötrelmek, haragok mindannyi segédi Halálnak

S szörnyetegek képét viselik mellette ijesztőn.

A bús emlekezet szárnyas nyíl, melyet az elmúlt

Boldog idők szaladó pártusként visszalövelnek.

A komoly elmetörés kedves kín kardja, setétlő

Éles acél a vak kétségbeesés, lobogó tőr

A féltő szerelem: éget ha öl, ég ha nem ölhet.

S életek és örömek hervadnak szörnyü tüzétől.

Nyílt verem a vénség, bizonyos benyeléssel ijesztget.

Mindez együtt, ha kikel fogyató pártjára Halálnak,

Hol van az, aki setét gödrébe ne dőljön előtte?

Eldől! el! bár a nagy eget verdesse fejével

S lába nehézségét poklok mélységei nyögjék.

A gyermek mikor ezt látá, elfagytak agyában

Minden gondolatok, kebelét megcsapta hidegség,

Lélekzése fogyott. A sír szélére legottan

Visszaszökék s szabadabb levegőből néze le hozzá.

Látta, midőn az fegyvereit ragadozta soronként

S még nem igen bírván, agyarogva hogy álla közöttök.

Éhes lőn azalatt, lebukott térdére, s marokkal

Ette föl a sanyarú földet, nagy bőven evett föl,

Mintha magát avval mélyebben elásni kivánná.

A gyermek pedig elmene és hol sűrü szövéssel

Fákra fut a juhszalag, lógó fürteikbe fonódván,

Hajlékony kötelet készíte ügyes keze abból.

Most nekibátorodott, s ellenségére lesujtá

A súlyos buzogányt; szédülve ledőlt ez azonnal

S hosszan, erő nélkül leterült a síri magányban.

Akkor alá ugrott győzője, nyakába vetette

Nyers ihszalag kötelét, kihuzá a hurkon az ürből

S vitte tanyája felé. Megszűnt szédűlni azonban

S ellenkezni akart a sírfi; de kötve nyakánál

Fogva huzá őt a gyermek, nem tudva kegyelmet.

Nem maga jött pedig, útja felén egy anyátlan oroszlán

Látva dicsőségét, leve kísérője nyomának,

És a nem siető rabnak mardosta bokáit.

Mely jól jött, mi kivánt történet az ormok urának!

Egy kedves helye volt: halom, álmai halma gyakortább

A csend éjjelein. Maga állt az róna mezőben

Villámtól menten, s zivatartól meg nem üvöltve.

Fennyen emelkedvén egy idős tölgy déli tövében,

Domboru zöld tetejét futamó árnyékival őrzé.

Itt az örök tenger moraját, harsogva leomló

Hegyvizeket kellő vegyületben hallani. Távol

Látszanak innen azok, s a szem játékai rajtok.

A patak is, mely nem tova fut, csörgése zajával

Lombsuhogásba hal el, s tündér álomra vet ágyat.

Dél vala, s a gyermek fáradtan jött ide most is

Új két társaival. Veszedelmes rabja fatőhöz

Kötve alant állott, maga fenn ült, s a kis oroszlánt

Könnyü szelídséggel simogatván csalta magához,

És aludott, lankadt testét hamar érte nyugalma,

S ezt hamar érte csapás. Minek alszod el a napot? Így szólt

A komor éj, s felhozta setét országa hatalmát

Küzdeni a nappal. Minek alszod el a delet? Így szólt

A dühödő éhség. Hova léssz munkátlan eszeddel?

Szólt a fergeteg és elment harsogva fölötte.

Háromszor dördűlt, s föl nem kelthette az ég is.

Csend lön azonközben, s a gyermek aludta veszélyét.

Hév szellő jöve távolból, s egy hű szeretőnek

Hordta sohajtását. Fáradtan elére az egykor

Szépéhez; de hideg kebelétől visszaveretvén

A nagy tengereken bujdosva kereste halálát;

Most ide lengedezett, s szomorún a síphoz ütődvén,

Annak torkolatán elhalt a gyenge sohajtás.

Tüstént megcsendűlt a síp, nem gyilkos erővel.

Lassudan és gyengén csendűle meg a szerelemnek

Lágy epedéseivel híván a gyenge leánykát.

S eljöve az mosolyogva, nem is kísérve vadaktól,

Szép maga jött el most: de Halál karjába kerűlvén,

A dombnál ragyogó lelkét odavesztve rogyott le.

Őt a durva Halálfi midőn rontotta, kegyetlen

Kő szive megmozdúlt hangos kopogásra, mosolyga,

Mint lehetett, s lelkét nagy örömmel nézte kezében,

S nézte szelíd álmát, mert csak szendergeni látszott,

Még csak alig szünvén pihegő kebelének ütése.

Kellemesen nyugodott mint egy kis habhalom, elmúlt

Fergetegek partján, meg sem ringatva szelektől.

A kis oroszlán ezt békén nem nézte: hatalmas

Ordítással ütött a sírok gyilkos urára,

S fojtogató kezeit szilajon kapkodta fogával.

Ébrede a gyermek. S így tűnt a lányka szemébe.

Ott termett, kezeit rokonúl illette kezével

S monda szelíden: „kelj, ébredj szavaimra leányka.

Én vagyok itt, s édes húgomnak mondalak, ébredj.”

Nem kele az. Sípját rendíté, hasztalan azt is,

Szörnyei föltüntek, de nem a kis lányka: Halálfit

Kérte utóbb siketen s némán és visszatolólag

Álla az a ragyogó lelket markába szorítván.

S ríva nehéz szemmel nézett rá a fi-oroszlán.

Akkoron a gyermek gyilkos rabjára rohanva

Harcot kezd vala, és harcolt vele három egész nap.

Rettenetes kopogás hallott a domb tetejéről,

Amint a csontváz tetemét buzogánnyal ütötte

Szüntelenül, s az mégsem akart engedni; de végre

Összerogyott rosz csontaival; a gyermek erőt vőn,

Elragadá vad körme közűl a mennyei lelket,

És megadá ismét a lánynak, epedve, ohajtva

Lesvén szemeivel, mint fog megnyílni az élet,

S nem lese hasztalan: a kis egek megnyíltak előtte.

Nem sok idő haladott, testvérek lettek, enyelgők,

S kedvesek egymásnak. Folyamoknál játszva elülvén,

Gyakran együtt versent suttogtak az esti szelekkel,

S a sudamó halakat lesték kis tüskehorogra;

Vagy madarat szedtek, vagy együtt telepedve virágos

Pázsiton a fejeikre hajolt fa gyümölcseit ették.

A tengerhez együtt jártak, szedegetni csigákat,

Vissza együtt tértek bércekre, fenyérre, ligetre;

Nem feledék az erős istent: leborúlva imádták

Nap keletén, és nap nyugotán, s a fergetegekben,

És az erős isten kegyesen nézett le reájok,

És szúnyadni hagyá őket, szúnyadni az érést,

Hogy mig az ifjúság zsendítő napja derűlne,

Gyermeki szíveiket kora gond ne gyötörje s tilos vágy.

Nyugszanak. Arcaikon boldogság álmai tűnnek

Szűz ragyogásban elő, nem háborgatja szerelmek

Ostroma szíveiket, nem sejtenek átkot az élet

Gondjaiból; az ohajtások, s a csalfa remények

Kinjai, és ezer indulatok hada, mint ugyanannyi

Fergetegek mélyen kebeleikbe temetve nyugosznak,

S boldog időtlenség árnyéka borítja be őket.

Mennyi zavar, mi veszély, ha csatára kiszállanak egykor,

Majd ha setét örvényi közé iszonyodva tekint le

A szív, s a sebes ész szárnyát felhőknek ereszti

És mikor azt mélység nyeli, ezt szédíti magasság,

Hol vegyen akkor erőt, hol irányt, s hova vész el az élet,

Azt a szendergő gyermek nem tudja, nem űzi.

Még az örök sors is, mikoron pusztítani eljő,

Mennydörgő kerekét gyengén jártatja fölöttük.

Ártatlanságnak kora, kedves vagy te, virágos

Fához az áldásnak völgyében, vagy te hasonló:

Azt sürüen koszorúzva fedik teli gyenge növések,

Díszes az és látása remény a völgyek urának,

A jövevénynek öröm; de korán megrázza magát a

Szél zivatarjaiban, s a vész elhordja virágit.

„Vége nyugalmadnak! kelj, kelj föl az álom öléből,

Szúnyadozó gyermek! »Hadadúr és Szűdeli«, kelj föl,

Láss ragyogó napot és indúlj sorsodnak elébe.”

Hangzik az ég, és e szavakat harsogja magából.

Akik imént a gyermeki kort láttátok enyelgő

Kéje lefolytában, halljátok az ifju napoknak

Tetteit is: kik előbb név nélkül játsztanak, itt már

Rettentő Hadadúr, és bájos Szűdeli lesznek.

„Ah föl az álomból szendergő lányka! ki hagyna

Tégedet, ily gyönyörűt, álomba temetve tovább is?

Föl te szelíd alak, ég és föld nem hagynak alunni;

Föl te dicső gyermek, Hadadúr, föl Szűdeli. Elfut

Rajtatok a sebes év szárnyas nyila, keljetek immár.”

És kel az ifju: sugár termettel szép jegenyére,

Válla hatalmával vas erű sziklára hasonló,

Melyen, mint eredő lombok, bomlottan inogván,

Hosszu setét fürtök vergődnek játszi fodorral.

Bátorság magasítja fejét, magasítja virító

Arca vidámságát, az ver kebelére, szemébe

Az teszi villámát, s erejével párosodottan

A viadalmak mennyköveit készíti kezébe.

Kél a szűz, mi nem úgy, mint volt álmának előtte!

Kél vállán habozó aranyával sárga hajának

Gazdagon, és fényben szép arca sugárai által.

A gyermekkor szúnyadozó sok bája fölébredt

Termete nagyságán, hódító szikra világit

Kék szeme mennyeiből; csókok rózsái feselnek

Ajkain, a gyönyörök két kisded halmait, édes

Forrású kebelét lassud pihegése dagasztja.

A két gyermek imígy egy ujabb kor hajnala keltén

Egymással szives ellenben serdűlve fölébred,

Egy tüzes ifju, s egy, a kegyes ég adománya, szelíd lány:

Ott az erő szépség, itt szépség lészen erővé.

Félve találkoznak szemeik; döbbenve lehajtja

A szép lányka fejét, s lelkén áradva csapongó

Önnön gondolatait nem tudja, nem érti; de retteg,

Édes baj kezd víni szivén, kezd víni nyugalmán.

Már egymást a két szem egyült sugarakban ölelvén

Kezdi szövetségét, majd a szív néma határit

Megszegi reptével, s belső palotáiba hatván,

Kedves ajándékul egy képet fest le azokban,

S a szerelem titkos betüit lángolva leírja.

Ég az erős ifjú, s így szól mély hangu szavakkal:

„Ah ne temesd szemeidnek egét a földbe leányka,

El ne temess oda engemet is, vagy kedves-e a föld

Annyira, hogy nem mást, csak azonnak nézd feketéjét?

Ím föld és tenger díszét fölvette az éggel

S én ezeket mind nem kívánom nézni, ha látlak.

Húgom-e még, ah, vagy mennyszülte lányka, ki vagy te,

Hogy rád kell függnöm szemeimmel, ohajtva keresnem

E szemet és arcot, s ez ajaknak hajnali nyiltát?”

Karjait egyszersmind a szűznek elébe kitárván,

Mint özön a földet, készült foglalni ölébe.

Ott a fejledező lánynak szeme rajt’ megakadván

Elvesze bájain, a tüzes arcok déli világán,

Nem tuda ellenkezni tovább, odahagyta magát az

Ifjunak, és ajakán a csók csattanva repült el. -

Rá csattant tüstént tiltó hatalommal az ég is;

S köztök az ősz tengert mélyen mordulva föladván,

Bércei fellegütő tetejétől sziklatövéig

Megnyílt a sziget, és egymástól válva levének.

Szinte pirúl még ajkaikon lángjával az első

Csók, terjesztve maradt kezeik majd érhetik egymást,

Lábok előtt iszonyú mélység nyildoklik azonban,

S ott hol az édes öröm napját élné le szerelmök,

A hideg éjszaknak rohan el fagyvérü lakója

S régi, szakállos szörnyetegek verekednek az árban:

„Szűdeli és Hadadúr, tova innen tűrni, remélni.”

Hallják, s távoznak; mert távozik a hasadott föld,

A becsapó folyamot tengerré téve közöttök.

Még csak az egy szemnek, mely égből vette sugárit,

Áll szabad úta, keserves az is, s van telve könnyekkel,

Rajta sötéten, alélt lelkök bús éje borongván.

„Szűdeli, látlak-e még?” „Hadadúr megjősz-e te hozzám?”

Így váltják egymást szavaik, távoznak azonban

A szomorú partok, mint két testvéri hajónak

Párja, kit a szélvész egymástól messze szakasztván,

Erre egyét, mását tova hajtja dühödt erejével.

Úgy válának ezek, nyugatot közelítve az ifjú,

A szűz támadatot, mint két fejedelmi szoborkép

Állván a parton, s egymásra hiába sohajtván.

De Hadadúr többé nem tűri nyugalmasan; átok

Kelt ajakán, az eget, s földet vádolta, s imígy szólt:

„Ég! te kegyetlen vagy, s nincs jóság csillagaid közt,

Föld! te hitetlen vagy, töredékeny portetem, és én

Mely hitvány! hogy ezen nyomorékot látni kijöttem.

Látni! Holott vakon, és siketen, mint erdei törzsök,

Mint darabos kőszirt, nyughattam volna hegyekben.

Mért vagyok én itt, e zűr-mindet látni, vagy aki

Fölhíttál, mikoron nem voltam, mért fadarabbá,

Mért darabos kővé nem hagytál lennem, alattam

Akkoron a földnek mondhattad volna: repedj meg,

S a lobogó villám magas országának: omolj rá;

A kő szózatidon porrá töredezve sem aggna.

Vagy ha vagyok látó, szemeimnek elébe miért nem

Undokot állítál, melytől borzadjon az élet,

Mért nem szörnyeteget, melyet rázkódva kerűljek?

Nem! legszebb remekét küldé le: szemébe tekintvén

Lelkemet ott vesztém, ez ölemben zártam el őtet

S érzettem gyönyörét, hogy most elhagyjam örökre!

Nincsen erőm, hogy tengeren által elússzam utána,

Nincs suhogó szárnyam hozzája repülni: előttem

A nagy özönt, sok idomtalanok hasogatva bejárják;

Jő, megy az égi madár, magam attól, aki teremtett,

Egy nyomorú szárnyat nem tudtam nyerni segédűl.

Hah, ti, kik ordíttok, szélvészek, imádjatok értem,

S te könyörögj, villám, hogy rontson el általatok, mert

Én e kínaimért többé nem imádhatom őtet;

Testvérként ölelem meg ez útált földet előtte,

S lássa dicsőségét! - féregként porba vegyűlök.”

Így elveszve, szilaj fájdalma hevében az ifjú

Földre terűlt, mikor a lányt már nem is érte szemével

S várta setét porban, hogy villám, fergeteg üsse.

És üte a villám, dühödött a fergeteg: őtet

Nem bánták; ingó szigetével partra vetették,

Puszta kietlenség fogadá ott, sárga fövenynek

Tengere, hol foganat nélkül vetnéd el az élet

Magva javát, hol egész ország fonnyadna füvestűl

S rengeteg erdőstűl. Állat nem lakhatik ottan,

Nincs forrás, melyhez szomját enyhíteni jőne;

Csak maga áll a nagy sivatag, sivataggal övezve

Hosszan, s végtelenűl, mely néha viharra fölülvén,

Bujdosik ég s föld közt, hegyet alkot, völgyeket eltölt

S roppant nagy seregek temetőjét hordja magával

És ha leszálla, halál csendével nyugszik el újra,

S hév napjain szél sem lebbenti meg árva határit.

Erre midőn Hadadúr kínjától hajtva kilépne,

Nagy nehezen húzá tántorgó lábai terhét

S melyet rá isten küldött, órjási doronggal

Fegyveres árnyékát borzadva kerülte hiába.

Szint’ ekkor csendes partját a lány is elérte,

Köny mosván arcait, kebelét fájdalmak emelvén,

Átok ugyan soha nem; de panasz hangzott ki szivéből

Bús, egeket vívó hangján a vesztes örömnek.

Mint meghajtja fejét zivatarban gyenge virágszál,

Szűdeli úgy hajtá le fejét búvában az ormon,

Szép hosszú hajait ragadóban hagyva szeleknek.

Őt pedig a tenger nem bántá fergetegekkel:

Lengve fuvalmával kísérte keletszaki parthoz,

Csillapodó hátán szigetét hordozva szelíden.

Ott az emelt parton ligetek mosolyogtak elébe,

Hangosak, és zengők patakoktól, s lombi madártól

S csak neki látszólag, látatlan alakban egyebnek,

Kisded tündérek fogadák repdesve, futosva.

Kisdeden oly gyönyörük, mint egy szép szűzi mosolygás.

Szűdelit ők lágy karjaikon partjára vezették.

Hol mikor az mégis bú andalodásba merűlten

Mind csak az eltüntért tengerre sohajtana vissza,

Szerte világ minden részére oszoltanak ők el

S annak kincseiből lakot állítottak előtte.

Mintha fuvott habból nőtt volna ki, gyenge fehéren

Úgy kele a szép lak lépcsőkkel övezve körösleg,

S barna fenyűk magas árnyaiból kitekintve helyenként.

Fenn aranyos tetején gyöngyöt hintett el egy isten,

S vissza szegényűl tért a nagy tengernek ölébe.

Oszlopok őrzötték tágas folyosóit, azokból

Nyiltanak a teremek, hol az élet négy kora, jó és

Bal folyamatjában, harcban, s nyugodalma ezernyi

Képeiben híven volt festve hatalmas ecsettel;

Mindezek egy belső teremen végződtek el: annak

Nyílt tetejét maga födte az ég szép csillagi fénnyel

S délben egy árnyat adó tündér őrzötte nap ellen.

Ottan az álmadozó szűznek vala nyúghelye, melybe

Tiltva van a látás, más lábnak nincs szabad útja;

Mert szent titka fölött őrt áll a tiszta szemérem.

Ott hüvös esteken őt édes kín álma borítván,

Pirholagos selyemágy dagadó hullámi fogadták.

Így van ez itt; de ki bolyg ott a pusztában epedten,

És sanyarú gonddal? Hadadúr az, kit vadan ingó

Hosszu dorongjával követ a kísértetes árnyék.

Mostan eláll, s árnyát maga így szólítja boszúsan:

„Vessz el erőtlen kép, mit akarsz te nyomomban? utánam

Csúfságnak mit ügetsz mindenha? oszolj tova innen

És az utált tenger közepén sűlyedj le fenékig.

Vagy rémíteni jősz? Hah, akkor mondd meg uradnak,

Aki reám küldött, hogy nincs félelme szivemnek

És ha pokol küldött, mondd meg neki, jőjön egészen,

Mert így szégyent vall, s kacajomtól megreped a föld.

De ha nem az küldött, nyomorúlt, térj vissza egedbe;

Állj meg az isten előtt, s nap, hold meghallja, ha mondod:

»Hogy Hadadúr nem fél sem egétől, sem pokolától.«„

Ezt csak alig végzé, villám jöve sebten az égből.

S árnyékába csapott, sugván egy szózat utána:

„Tűrj; de ne zúgj, s fáradva remélj.” Árnyéka legottan

Földbe merűlt mélyen; de helyette leányka tünék föl,

Szűdelihez föltüntében termetre hasonló

S gyors szaladással eredt csábult Hadadúrnak előle.

Nem haladott tova: barna vihar kergette fövennyel

És uton érte hamar, még csak szép ujja maradván

Künn a halmosodó fövenyen, fölnyujtva segédért.

Azt az utána rohant Hadadúr megkapta s kigyóbőr

Telte kezét, mikoron fölvonta; kifogytanak immár

Átkai, nem dühödött; a domb tetejére leűle,

S tompa nehéz hangon szólt a sivatagba merengvén:

„Tűrj, és várj! Im várni fogok, míg itten az éhség

Meg nem emészt, s ha fejemre homokhegy esik le, remélni!”

S csakhamar őt önnön vágyának elérte csapása.

A napot érzé már, már érzeni kezdte hatalmát

Égő szomjának, s dühös éhségének, epedten

És oda dőlve nehéz pihegéssel déli fövenyben

Ült az erős ifjú mintegy sírhalma magának.

S látta Halált, az elestével nagy erőre jutottat

Állni közel, s iszonyú harcát elkezdeni rajta.

Éjszárnyon jöve távolból egy nagy sas azonban

S kis gyermek futa árnyában kergetve lepéit,

Aki midőn Hadadúr lábához elérne, lihegve

Öszverogyott, s lepe, s hűs árnyék elenyésztek azonnal.

De Hadadúr éltét még egyszer ohajtani kezdé,

Fölkele mint egy váz végső éhsége dühében,

S ragadozó karját a kis gyermekre kinyujtá.

Sejté a gyermek, s így szólt két térdre borulva:

„El ne szakassz, ifjú, ne bocsáss szakadottan anyámhoz,

Im ha fejem megeszed, majd kérdeni fogja, hová lett,

Gyermekem, a te fejed, ha bokámat rágod el, egyben

Kérdeni fogja, ki tett sántává gyermekem? a húst

Ha leeszed rólam, nem is ösmer rám, de ha mégis

Oly igen éh vagy, egyik kezemet vedd s vígy el anyámhoz,

Kérdeni fogja szegény, hova lett, kis gyermekem, a kéz?

Én pedig így felelek: szépséges anyám te, ne búsulj,

E kezemet farkas, s nem az ifjú, ette meg, inkább

Vas kezet adj ezután, azt majd nem fogja megenni.”

Ezt hallván legelőbb kezdett borzadni magától

S visszaesett fövenyágya felé, bár éhen, az ifjú

S szóla: „eredj kis gyermek, anyádnak ölébe; nekem nincs,

Nincsen anyám, ki ha elmúltam, kérdezze, hová lett?

Istenem egy volt, most az is elhágy veszni bajomban.”

Bágyadtan mikor így szólott, zaj támada jobbról,

Húsfalatot hozván három hollófi repűle,

Azt beteg anyjokhoz napi táplálatra viendők.

Most azon ütköztek, ki legyen bevivője, s csatájok

Közben elejtették Hadadúrnak ölébe az étket.

Mintha ki verméből, mely sírként nyelte be léptét,

Kinccsel kelhet elő, nem máskép vette az égből

E falatot Hadadúr, kegyesebbnek hitte az istent,

És nem zúga reá. Megevé pedig a levetett húst

Félig, s még enyhét alig érzé, hogy szomorodtan

Lábainál látá a gyermeket ülni, könyörgő

Arccal: az ártatlant szívéből szánta, legottan

Nyujta falatjából. A gyermek örülve ragadta,

S a hollófiakat kezdé táplálni, kezében

Még egy morzsa maradt, azt izmos koncra nevelvén,

Általadá: beteg anyjokhoz vigye aki legifjabb,

S mentek azok vidoran szegdelve az égbeli ösvényt.

Bámulatos szemmel nézett minderre az ifjú

És gyönyörűséggel; de tovább is térdre borultan

A jövevény gyermek még így folytatta csodáit:

Kis poharat mártott a forró déli homokba,

S azt mikoron kiemelte, hideg gyöngyökre megolvadt

A homok, és öbölét megtölté harmatitallal.

Ezt mikor a lakozott ifjú enyhére megitta,

Elszúnyadt s bajain az ital, s nyomos álom erőt vett.

Hűs ölelésével fogadá szép hajnala őtet

S a jövevény napnak, mint kedvest, nyájasan adta.

Ébredvén maga lőn; de merészen szegte meg útját

A gyermek nyomain szaporán hagyogatva csapásit.

Ő mikor így egyedűl a puszta határira törne,

Fekve sivány porban karjához súlyosodottan

Mennykövező fegyvert, buzogányát, lelte meg utján.

Hogy tovament, kardot szemlél villogni, s örömmel

Szegdeli a levegőt ragyogó élének örülvén.

Majd egy kürtre botolt, s belefúva hatalmas ajakkal

A nagy üres pusztát harsány hangjával elönté.

Mintha setét berkét elhagyja anyányi oroszlán

És legelőbb szabadába megyen, nem tudja, de érzi

Ádáz ösztöneit, tör, dúl, rohanással izenvén

Harcot az erdőnek, s meg-megriadozva szavától

Harsog egész környék, valamerre lecsörtet utában:

Úgy Hadadúr önkényt erejétől lelkesedetten

A dühödő harcnak harc nélkül is érzi haragját,

És hadaz és kürtöl, fejedelme az árva magánynak.

Hogy tovamegy, lel aranysisakot domborra kiverve,

S lel haragos lobogót tetején, egy fekete szárnyat,

Melyen előbb a legszilajabb kerecsenfi csapongott,

S a szabad ég mezejét nyugatig hasogatta kelettől.

Most ide volt a szárny, emez égi vitorla, szegezve,

Várva, hogy ütközeten, mint hajdan, előre hasítson.

Nem tova volt a harcruha is, mely tiszta zománcú

Kékes acélszálból szövetett, és rojtos ezüsttel

Szegve kevély ragyogást hintett a csorva homokra.

Már ragyogott Hadadúr ezen öltözetében, örömmel

Lángítván szemeit, mikor ím a puszta fövenynek

Vége felől hadi mén jött száguldozva, nyomában

Hagyván a szeleket, kik előtte süvöltve kelének.

Hogy közel ért, kis sárga fejét meghajtva viselvén,

Meg-megrázta nyakán teli fodru sörényei bojtját.

Nyerge finom csont volt, takarója virágos arannyal,

Büszke pogány úrnak országló bíbora hajdan;

S dárda hevert hátán, rettendő dárda körisből,

Mely tüzes élével, mint ártó üstökös úgy jött

S a sebet, és viadalmi halált csillogva kereste.

E mén (Szellő volt) hogy elért Hadadúrhoz, előtte

Földre borúlt, s készült a hőst hátára fogadni.

Meglön az és a mén szilajodva repűle urával,

S vitte setét estig. Már a sivatagnak utóján

Bokrok tüntek elő, forrás öntözte töveiket,

S néhol egy árva virág s halovány fű lenge: továbbá

Dombok emelkedtek, távolb órjási hegyeknek

Bérce nyomúlt szigorún kéklő ormokkal az éghez.

Már fenn a magason vadat űző héja kerengett,

És nyoma látszott a tévelygő vadnak alant is.

Eljött a vad méh, keresé a puszta virágit,

S kebleiken kipihenve, dalát dongatta magában.

Végre füves dombon hat gím jöve sebten elébe

S éles barna szemét szilajon rávetve, robajjal

Visszaszökött ismét tápláló rengetegéhez.

Itt megeredt a ló, s amely folyam árja határúl

Foly vala, általuszá, s partján megszálla urával.