A délutánoktól mindig futottam.

By Dezső Kosztolányi

A délutánoktól mindig futottam.

Ha jött az árny, s ha nőtt szivem felett,

megbújtam a szobában egy sarokban.

És az egész föld beleremegett.

Egyszer szél és fehérség. Por. Kisértés.

Mindenki valamit keres,

még a homok is ideges.

Otromba zaj

és tompa jaj -

oly elhaló - olyan csodás -

harangozás - vagy motozás -

nincs nyugta sehol nyugtalan szivünknek.

A tikkadt fecskék álmosan röpülnek.

Máskor rikító fény és sárgaság.

A tűz fölgyújtja vágyaink dalát

és nőnek a bűnök s a kisleányok,

s mi nézünk félve, szívdobogva rájok.

A nap beteg szivünkre süt,

bánatosak a hegedük,

emlékeink hervadtan illatoznak,

halljuk szavát búcsúzó bánatoknak.

Gonosz fejfájás kóvályog felettünk,

parázslanak a kislány szemei,

szoknyáitól meggyúl a levegő,

rá se merünk tekinteni...

Csak babrálunk sárgult arcképeken.

De néha csupa sejtelem.

Ilyenkor elhal a vér éneke

és minden oly üres és fekete.

Gyertyák gyúlnak vihar-váró szobákban,

sajogva lüktet homlokunk.

Fogunk csikorgatjuk és nem beszélünk,

elfordítjuk fejünk...

Úgy suttogunk.