A doktor bácsi.

A doktor bácsi.

Áldott aranyember.

Világító, nyugodt szemei kékek.

Komoly szigorral lép be a szobába,

szemébe nézek és csöppet se félek.

Borzongva érzem biztos újjait,

ha kis, sovány bordáimon kopog.

Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,

hideg kezén arany gyűrűsorok.

Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,

keserűt, édest, sárgát vagy lilát.

Az ő kezéből hull a paplanomra

nagynéha egy halvány, szelíd virág.

Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon

párnáimon oly egyedül sirok.

Ő az egészség és a bizonyosság,

titkok tudója és csupa titok.

Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,

prémét szelíden prémezi homály.

De elmegy innen és itthágy magamra,

színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...

Ilyenkor látom otthon s páholyában,

amint valami víg tréfán nevet.

De kék szeme egyszerre elsötétül,

rám gondol, mit csinál a kis beteg?

A béke ő, a part, a rév, az élet.

Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,

míg ájuló álomba lengve árván,

kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,

ködös habok közt ringatóztam.