A dudoló

Én egy keritésnél megálltam

Ahol az utca véget ért -

A másik oldalon kisért

Árnyékom, gyáván és ziláltan.

Mint egy éhes kutya

Kilógó nyelvvel lohogott az árnyék -

Te éhes, kósza kuvasz, kócos kutya te

Te tetves rút, fekete eb, mi dolog?

Én árnyékom, fekete árnyék

És szégyenem, szennyszinű szégyen,

Hallod-e, menj, most dudolok.

Dudolva

Hallod-e, mindjárt beléd rugok ám

Lompos, fekete eb, te dög!

Tátogó torkod mit nyöszörög.

Mit kuncsorogsz úgy az ember után?

Nem hallod, dudolok -

Most nem dobok hust a szívemből,

Még minden jóra fordul e ferde világon

És a szívem most csendben zakatol

És várnak egy puha szobában

És szeret, akit szeretek

És verkli nyekereg valahol.

Dudolva

Hallottad, nem igaz, hogy akkora baj van,

Nem is vagyok oly szörnyü szegény;

Nem igaz, lehet asszony enyém -

És van zene a verkli-zsivajban.

Van nálam arany,

Hallod, lesz aranyam és nékik a pénz,

Majd megmagyarázza helyettem

Hogy jó vagyok s igazat akartam

S hogy úgy igaz, ahogy én mondom,

S hogy az én arcom az igaz arc

Napsugarában, dörgő zivatarban.

Dudolva

Isten balekje: szivem, az éjbe

Hadd abba tremoló táncod -

Hogy dübörögnek a láncok

Ott lent a bíborszinü mélyben!

Ki küldött engem ide

Gurba csomókat bontani bénán?

Főd alá nyomni ki akarja fejem?

Gödrök felé ki lökdös, gáncsot ki gurít durva röhejjel?

Ohó, nem játszom ezt a furát!

Ohó, ez nagyon buta játék.

Hohó! ki a földből a fejjel!

Dudolva

E habarék föld tetején

Mint parafa, úgy libegek -

Haloványzöld ligetek

Libegnek a hegy peremén.

Se alatta, se fölötte:

Alatta sötét, fölötte hideg -

Ó föld felszíne, forró, fényszinű felszín,

Dolgok teteje, te puszta, te pőre

Taraja víznek, kérge a fának

És jaj, gonosz tartalmak takarója

Szeretőm sima és puha bőre.

Dudolva